Oktopus Blog > A hangfelvétel készítés rejtelmei - III .rész

Publikálva: 2015-02-24 10:18:30 - Címkék: A hangfelvétel készítés rejtelmei 3.rész

Mocsáry Gábor "A hangmérnöki foglalkozás abc-je" cikksorozata után, most a hangfelvétel készítésről teszi közzé gondolatait egy háromrészes írásban, mely a "Görbe a tükör" beszédes alcímet kapta. Íme a harmadik rész.

IDE kattintva olvashattjátok az MÁSODIK részt...

 

A hangfelvétel készítés rejtelmei (Görbe a tükör!) - 3. rész

 

Eddig nem éppen a kedvező állapotokról írtam, és mint ahogyan én sem tartom teljesnek mások hasonló tartalmú véleményét akkor, ha az a megoldásokról nem ejt szót, ezért magamtól is elvárom legalább azt, hogy valamilyen interaktív módon próbálkozzam. Magamat vitathatatlanul gyakorlati és gyakorló szakembernek tartom és kifejezetten bosszantanak a „tudósok”. Nem tudom miért, de ezekkel a probléma feltáró és tanulmányt író alkatokkal valahogyan tele van az ország és ez alól az én szakmám sem kivétel. Semmitől sem zavartatják magukat, állandó kijelentő módban fogalmaznak, és tanaikat cáfolhatatlan dogmáknak tartják. Kitűnő érzékkel lehetőleg midig egy olyan elméleti témát választanak, aminek a napi gyakorlathoz semmi köze, de ahhoz elég kacifántos, hogy hozzá senki ne értsen. Kvázi így biztos, hogy ha valamit nem használnak, akkor arról nem fog kiderülni, hogy egy nagy marhaság. Ők viszont komoly tudományos alaposságról tesznek tanúbizonyságot, mert a név ugyebár kötelez.

 

Az adminisztratív rendtevés nem lehet az én feladatom, ehhez amúgy sem értek. Abban viszont segíthetek, hogy ez a siralmasan igénytelen állapot valamicskét javuljon. Jelenleg egyedül a szakoktatás az ahol azt látom, hogy a legrövidebb időn belül érzékelhető pozitív eredményt lehet elérni. És nem igaz az, amikor eszköz hiányra hivatkozunk! Sokkal inkább az oktatói gárda hiányzik. Vagy piszok jól elbújtak valahova, mert őket nem látom. Valahol találkoztam egy nemzetközi kimutatással, ami az egyes országok ifjúságának feladatmegoldó képességét mérte fel. Valamikor a magyar oktatás ebben a vonatkozásban világ elsők között volt. Most ha jól emlékezem az egyik kis afrikai állam után valahol a sor utolsó harmadában kullogunk. Sőt a hetvenes, nyolcvanas években külföldön a magyar szakemberek éppen a sokoldalúságuk miatt voltak kedveltek. Azaz egy adott feladat megoldására akkor is képesek voltak, amikor az a saját területüknél több szakismeretet és gyakorlatot igényelt. Egy velem megtörtént eseten keresztül érzékeltetem, hogy mit értek ez alatt. A hetvenes években, Párizsban egy fesztiválon zenés színházzal dolgoztam. Egyik este az előadás alatt a keverőasztal tápegysége felmondta a szolgálatot. Minden tartalék áramköri kártya, ami a javításhoz szükséges volt közvetlenül a helyszínen volt. Ráadásul az eset szerencsésen éppen egy olyan időpontban következett be, amikor a zenei bejátszás szünetelt. Volt nagyjából 6-7 perces szünet. A francia kollegák lassan összehúzták a függönyt és feljött a nézőtéri fény. Megjelent egy fekete öltönyös úriember és valami elnézésfélét mondhatott a közönségnek. Gyors telefonok, izgatott futkosás, majd negyedóra múlva megjelent egy középkorú úr egy óriási nagy szerviz táskával és kicserélte az amúgy is ott levő kártyára a hibásat. Tehát nem hozott semmi hiányzó alkatrészt, csak a csavarhúzóját használta a nagy táskából. Ismét az úriember ki a függöny elé, diszkrét taps és az előadás, mintha semmi nem történt volna, folytatódott.

 

Ugyan ez magyar verzióban a Nemzeti Színházban. Előveszem a mindig nálam levő patent szerszám készletemet, pillanatok alatt kiszedem a kártyát, beteszem a másikat, és indítom az asztalt, miközben számba veszem mi „szállt el” és a rendelkezésemre álló tartalékból kialakíthatók-e a kieső hang utak. Erre nemegyszer valóban sor került, azzal a különbséggel, hogy a diszpécser vonalon leszóltam az ügyelőnek, baj van és jelzem, hogy a színpadon meddig húzzák az időt. Tartalékok bekapcsolása, gyors átrendezés a mátrixon és folytatódik az előadás, miközben a néző semmit nem tud az egészről. Csak hát ehhez kell egy gyengeáramú karon, híradástechnikai szakon szerzett mérnöki oklevél, néhány év ipari gyakorlat és annak az eszköznek az ismerete, amivel dolgozom. Ugyanis a hibás kártyát másnap délelőtt kénytelen voltam magam megjavítani, mert nem volt más lehetőség. A soros áteresztő tranzisztor cseréje körülbelül tíz percet, a komplementer teljesítmény végtranzisztorok húsz percet vettek igénybe, közben kávéivás. Ez jellegzetes magyar módszer, de a csóróságnak ezek szerint előnye is van. Soha sehol, semmikor nem volt elhelyezkedési gondom, csak válogatni kellett a lehetőségek között, pedig akkor is jóval több volt a vadász, mint a nyúl. Azért, mert a mögöttem levő referenciák sora évről évre hosszabb lett.

 

Ezt a fajta feladatmegoldó képességet, készséget kellene visszahozni, kifejleszteni de annak nem a kőkorszaki változatát, hanem a mai elvárásokhoz igazított verzióját. Ez az oktatás feladata, de nem egészben! A leszakadások korszakát éljük. A felhasználók totálisan leszakadtak az utánpótlástól. Most előre elnézést kérek azoktól, akiket esetleg véleményemmel, tapasztalatommal megbántok. A Média tele van szakmailag iskolázatlan, olcsó munkaerővel, akik betanított szinten nap, mint nap a hallható minőségben becsületükre váljon, igyekeznek „helyt állni”. Ráadásul „ha nem tetszik, akkor mehetsz” módszer mindennapos. A szerencsétlen tudja, hogy csak a házon belül „valaki”, a piacon a szakmai egzisztenciája nulla. Mi ez, ha nem kiszolgáltatottság? Ha valaki „ugrál”, valahogyan úgy, mint én, akkor azt rövid úton lapátra teszik. Magától érthető, hogy nem egészséges verseny folyik a minőségért, hanem elkeseredett kenyérharc ez a javából. Néha ez a már említett szánalmas bizonyítási kényszerrel párosulva. Természetesen belemagyarázzák a demokráciát, a piacgazdaságot, a szabad munkaerő versenyt, de ennek semmi köze az említettekhez! Nem azt mondom, hogy mars el mindenkinek és gyerünk többdiplomások alkossatok. De ha egyszer valaki kipróbálta magát és a gyakorlatot is a beletanulás autodidakta módszerével valahogy elsajátította, akkor szerezze meg hozzá a többit is, ami teljessé teszi a szaktudását. Akkor valószínűleg nem morognának hozzám hasonlók, amikor a tv riportokból semmit nem ért, mert aki a hangért felelős az nem hallott még az amerikaiak által már a kilencszázharmincas évek rádiós korszakában ismert „koktélparti effektusról”. Az emberi agy rendelkezik egy olyan tudással, amit nincs gép, ami pótolhatna, ez az asszociációs képesség. A számítógép ezért nem lesz soha konkurencia, mert erre soha nem lesz képes. A mikrofon sem. Ebben a vonatkozásban a mikrofon teljesen hülye. Az csak a fizikai törvények szerint működik és nem másként. Ez csak egy apróság, de aki felkészült szakmailag, annak ez teljesen természetes. A jó és sokoldalú szakembert soha nem lehet a szakmája gyakorlásával kapcsolatban megalázó helyzetbe hozni. Ez nem sarkall senkit a tanulásra?

 

A munkaadók sem ártatlanok. Nagy hangsúlyt fektetek a gyakorlatra ezért a növendékeket éles helyzetekben oktatom a hangfelvétel készítés alapjaira, az önálló munkára és a felelőségre. Ehhez azonban „gyakorló terep” kell, ami pont ezen a szakterületen a felhasználók, illetve a segítségük nélkül szinte lehetetlen. De ettől a segítségtől rendszerint elzárkóznak. Az okát csak sejtem, de egy, két esetben utána jártam. Az okokat az előzőekben lehet megtalálni. Ma már van szimfonikus zenekar, aki belátta, lehet az együttműködés mindkettőnk számára előnyös. Minden koncertjük DVD Audio és CD hordozóra kerül, ezen felül évente legalább egy vagy két lemezük jelenik meg. Cserébe olyan lehetőség nyílik az oktatásban, ami tényleg a valóságban is helytálló szakemberek képzését teszi lehetővé. Aki nálam tanul, annak nem lesz gondja a digitális technikával, automix keverésekkel, filmzenével, a koncertek rádiós közvetítésével és rögzítésével vagy egy nagyzenekari CD, vagy DVD felvételével. Az együttműködési lehetőségeket folyamatosan keresem, de nehezen megy. Nem áll semmilyen érdek a mögött, hogy az intézményekben képezett szakemberek legyenek. Van kivétel, de ez például a Parlament. Ilyen szinten kell megelégelni a pocsék hangot, hogy tegyenek valamit. A Média az nem törődik ezzel, ha így is megy a verkli. A sok magán homokozó, a digitálisnál digitálisabb stúdiók meg egyenesen kétségbe ejtők a „vezető hangmérnökeikkel”. És ha azt hiszi a szakmai sajtó, hogy ő teljesen vétlen, akkor nagyot téved, de nem illik a házigazdát kritizálni. Azt hiszem, hogy úgy egybe, kollektív sikerült Magyarországon a hangkultúrát a béka feneke alá süllyesztenünk. A trend az, hogy a művészet és a kultúra, a zene érték, árucikk, fizetni kell érte. No de kérdem én ki az a bolond, aki a pocsék áruért pénzt ad a mai világban?

 

Muszáj elmondanom a „spulni sztorit”. A világon egyedülálló produkcióra készült az ország. 2003. augusztus 19-én a Hősök terén az Örömkoncertre. 250 fős zenekar, 4000 fős kórus. Az Oktopus Multimédia Intézet azt a megbízást kapta a Miniszterelnöki Hivataltól, hogy rögzítsük a koncertet DVD-re és CD-re. Többhónapos tervezés után eljött a megvalósítás ideje. Elsősorban biztonsági okokból úgy döntöttünk, hogy független mikrofon rendszerrel dolgozunk. Tehát a helyi hangosítástól és a nemzetközi élő tv közvetítéstől függetlenül, egy dolgot kivéve: a kórusok többtucatnyi mikrofonját nem lett volna értelme multiplikálni. A mikrofonokat egy sokcsatornás keverő asztal fogadta és ennek AUX buszaira csatlakoztunk a digitális rendszerünkkel. A balhé már rögtön az elején kitört. A helyi hangosítás olyan rossz minőségű volt, hogy Apró Attila, a nemzetközi tv közvetítés rendezője úgy döntött, a mi hangunkat használja. Ismétlem a kórusok vonatkozásában nem voltunk teljesen függetlenek és ez lett a nagy baj! Annál a bizonyos keverőasztalnál egy Spulni nevezetű „rock specialista” állt, és mint kiderült fogalma sem volt a klasszikus zenéről. Úgy döntött, hogy Kodály Zoltán Budavári Te Deum-át play-back verzióban tárja a világ elé azért, hogy más kórusoknak is megadja a lehetőséget a ráéneklésre, a 4000 fős kórust egyszerűen nem keverte be. Egy teljes versszak kellett ahhoz, hogy valaki szóljon neki. Ezt hallhatta a Spanyol, Portugál, Francia, és még vagy kéttucat külföldi tv adó nézői, miközben azért annak a 4000 fős kórusnak a zenekari mikrofonokban volt nyoma. A DVD és a CD tehát ezzel a csonkítással jelent meg, hirdetve a magyar hangmérnökök „kitűnő” munkáját. Egyébként a felvételen látható orkán erejű szél többször is majd elfújta a produkciót, de nem tudott annyit ártani, mint Spulni úr. Az én nevem igen, de Spulni úr neve nem szerepel a stáb listán. Ettől függetlenül történelmet csinált, bár az Aida botrány sem volt semmi. Vajon ezé az emberé a felelősség, hogy egy többszázmilliós presztízs produkciót elrontott egy olyan elemi hangmérnöki hibával, ami már nevetséges? Szerintem nem! Azé a felelősség, aki Spulni urat alkalmasnak tartotta erre a feladatra. (Azért spulnizok, mert még a rendes nevét sem ismerem.)

 

Miért fordulhat elő, hogy sorozatosan botrányos állapotok alakulnak ki akár a komolyzene, akár a könnyűzene területén? Ezt a kérdést tettem fel többször is magamnak. És akkor körülnéztem külföldön. Vajon ott is ilyen sok a probléma. Rájöttem mi az okozója a hazai áldatlan és néha kaotikus állapotoknak. Hiányzik a megbízható ügynökségek rendszere! Külföldön, olyan országokban, ahol példa értékűen rendben mennek a dolgok, és főleg magas színvonalon, ott mindenütt ügynökségeken keresztül lehet csak komolyabb munkához jutni. Amikor egy ügynökséghez bekerül egy művész vagy akár egy hangmérnök, akkor egy sor referencián keresztül a képességeit pontosan felmérik, és ennek megfelelően ajánlják a munkákra. Az ügynökség pártatlanul garantálja a minőséget. Jómagam felkérésre sok hazai művésznek és zenekarnak készítettem kifejezetten referencia célú felvételeket, amikkel azután megnyílt a lehetőség a külföldi megmérettetéshez. Az ügynökség rendszere mindkét félnek előnyös. A megrendelő tudja, hogy kihez kell fordulnia, és nem kockáztat. Azonban ha csak egyszer is jogos panasz érkezik a megrendelőtől, az ügynökség örökre leírja a kiközvetített illetőt. És mivel az ügynökségek egymással is kommunikálnak, a rendszerből a kutyaütők rövid úton kiesnek. Azaz Spulni úr az életben nem kapott volna többé hasonló munkát az országban. Nálunk a dolgok szájhagyomány útján szerveződnek. Valaki mindig valakinek a valakije és így tovább. Referenciák nem léteznek. Miért nem lehet ezt a rendszert meghonosítani itthon is? Szerintem azonnal nem lenne a tehetségesebb fiataloknak elhelyezkedési gondjaik.

 

Több szakmai fórumon is részt vettem, mint megfigyelő, ahol néhány kivételtől eltekintve mindenki ott volt, éppen csak azok nem, akiket a megbeszélés közvetlenül érintene. Hatalmas jövőbe mutató perspektívák, nagy ívű távlatok, stb. hangzottak el a felszólalásokban. Mind, mind olyan általános jelzők kíséretében, amik a hentesektől kezdve a pékekig, kőművesekig bármelyik szakoktatásra ráhúzható és semmi konkrétumot nem tartalmaz. Hogy is van az a mondás? „Aki tudja csinálja, aki nem az tanítja, akinek fogalma nincs mi a teendő, az tanulmányt ír róla.” Elhatároztam, hogy nem járok színházba, nem nézek kabaré műsorokat, nem olvasok vicclapokat, hanem több szakmai fórumra járok. Itt legalább jól szórakozom! Persze ez senkit nem érdekel, mert a dolgok működnek és azt, hogy valami hogyan működik, azt éppen ezekre a fórumokra járkáló hivatali elmék döntik el: kvázi vannak még megoldandó problémák, a vezetés azonban minden tekintetben előre mutató, pénz viszont semmire nincs. A huszonkettes csapdája, most akkor ki mondja meg, hogy Őrnagy őrnagy mikor van benn az irodájában? Valamint sokszor támadt az a benyomásom, hogy a hazai szakoktatás egy olyan részvénytársasághoz hasonlít, aminek egyetlen célja az állami oktatási fejkvóta minél nagyobb arányú begyűjtése. De a részvényesek nem a diákok, hanem az oktatási intézmény. Megélhetési tanítás folyik! Jószerivel lassan több a tanár és főleg a professzor, mint a diák. Egy vicc jut eszembe. A balett előadást szemlélő inspektor döbbenten tapasztalja, hogy a balettkarban kövér, öreg és mozogni alig bíró táncosokat lát. De hát ezek nem is tudnak balettozni! –fakad ki. A direktor erre azt válaszolja: ez valóban lehet, de viszont kiváló kolleginák!

 

Óriási melléfogásnak tartom ha a szakoktatás színvonalát nem abszolút mércével mérjük, hanem relatív a kialakult helyzetekhez igazítjuk! Zenei példával élve: van egy normál „A” hang és annak van egy frekvenciája. A világon minden zenekar ehhez hangol. Vannak kották! A relatív hangmagasság más, az a szolmizálás. Amikor tanulok, akkor szolmizálhatok, de a koncerten az abszolút hangmagasság számít, különben hamis a produkció. Vannak olyan hangok is, hogy túl kicsi ország vagyunk ahhoz, hogy ugrálhassunk. Ez területileg lehet, hogy így van, de a zene számára nincsenek határok. Mellesleg rengeteg tehetséges ember él Magyarországon. Ezzel szemben egy tucatnyi tehetségtelen erőszakos ember kaparintja meg a lehetőségeket. Szörnyű veszélye van annak, hogy elkezdtük (és nagyon jó eredményekkel) a hazai zsenik kitermelését, belterjes szaporítással. Klikkek minősítik egymás munkáit, mit sem törődve a földgömbbel. „Meg kell felelnem XY igényeinek, különben lőttek a karrieremnek.” Jó példa erre a Magyar Rádió pagodája. Ott naponta dicsérik egymás zsenijét. Néhány éve kaptam egy felvételt zenei életünk egyik ismert személyiségétől, akiben felmerült a gyanú, hogy nem azt kapta, amire gondolt. Az történt, hogy a CD-t külföldön mutogatta, gondolván, hogy az valóban olyan zseniális felvételt tartalmaz, mint ahogy azt a „pagodás” kritikusok állították. Kiderült, hogy csak udvariasságból nem használták a „csapnivalóan pocsék” minősítést. Gondolta, megmutatja egy olyan embernek, aki munkáit külföldön felsőfokon elismerik. Ezután került a felvétel hozzám. Maga a zene csodálatos volt, az előadással sem volt semmi probléma, de a felvétel mindent tönkre tett. Tényleg csapnivalóan pocsék volt. Egyáltalán nem volt szükség részletes elemzésre, már az első hangoknál kiderült ez. Rendje és módja szerint elkészítettem a véleményemet. Pár nap múlva cseng a telefon, a Rádióból hívtak. Hogy képzelem én azt, hogy ilyen rossz véleményt adok, amikor X és Y szerint is ez a felvétel maga a tökéletesség! Szinte számon kérték az arcátlanságomat. Hát mit mondjak most erre? Egy pozitív eredménye lett a dolognak, hogy azóta egyetlen CD-vel sem ajándékoznak meg a zsenik. A sajtó szakírója szerint: „sikeresen a margón kívülre fociztad magad” mondta. Tessék mondani milyen margóra gondolt? Ugyan ez játszódott le a Zeneművészeti Egyetem korábbi rektorával is, aki szintén így járt a saját házi zsenijével. Az eredmény, hogy egyik intézményben sem szívesen látnak. Most akkor kit büntetnek, engem vagy magukat?

 

Zenei kultúránk, hangkultúránk igényességével kapcsolatban hadd idézzek történelmi tényeket. 1791 szeptemberében mutatták be Bécs külvárosában a Theater auf der Wieden-ben a Varázsfuvolát, Mozart vezényletével. 1792-ben a századik előadást, 1795-ben a kétszázadik előadást ünnepelték. Ebbe a színházba nem az úri társaság, hanem a pórnép járt szórakozni. Ma a lakodalmas rock a menő. Elképesztő kontraszt! Mit tanuljanak hát a jövő hangmérnökei? Nekem még volt Szabolcsi Bence, Ádám Jenő, kaptam útravalót. Ma ki képes ilyesmit adni a zene tolmácsolásával meghatározó módon foglalkozóknak, Lagzi Lajcsi?

 

 

Írta: Mocsáry Gábor

 

(Mocsáry Gábor a wikipédián)

Hozzászólások

Bejelentkezés

Belépve marad?

Bejelentkezés

Partnerek