Oktopus Blog > A hangfelvétel készítés rejtelmei - I .rész

Publikálva: 2015-02-02 14:28:14 - Címkék: A hangfelvétel készítés rejtelmei 1.rész

Mocsáry Gábor "A hangmérnöki foglalkozás abc-je" cikksorozata után, most a hangfelvétel készítésről teszi közzé gondolatait egy háromrészes írásban, mely a "Görbe a tükör" beszédes alcímet kapta. Olvassátok az első részt.

A hangfelvétel készítés rejtelmei (Görbe a tükör!)

 

 

Valószínűleg néhány kollegámnak a következőkben nem fogok sok újdonsággal szolgálni, továbbá az egyetértésükre sem biztos, hogy számítok, de tulajdonképpen miről is van szó. Olvasom, ha éppen az időm engedi, a hangfelvételek készítésének módszereiről a szakmai sajtóban rendszeresen megjelenő, látszólag alapos és szépen kifejtett elméleteket és közben magamban mosolygok, mint az a katona a lövészárokban, aki a tankönyvek hadászati elméleteire gondol a csatában. Mosolyognom kell, mert nem az újonc tapasztalatlansága, hanem a veterán bölcsessége tetteti ezt velem. Több mint negyven évet töltöttem egyvégtében a „lövészárokban” és eközben az ott tapasztaltak alapján két aforizmát szültem:

  • "A kakiból is lehet várat építeni, csak nagyon nehéz lesz megvédeni!"
  • "Az elcseszett dolgok kimagyarázása a hangtechnika egzakt tudománya!"
  •  

Ma bárki készíthet hangfelvételt, mert az elérhető technikai környezet ezt minden további nélkül lehetővé teszi. Azt is meg merem kockáztatni, hogy kijelentsem: egy mai amatőr digitális hangfelvétel néhány évtizeddel ezelőtt még csodaszámba ment volna. Tessék elhinni, hogy egy ORTF mikrofon elrendezéssel, kétcsatornás előerősítővel, DAT-ra egy jó akusztikájú koncert teremben olyan felvételeket lehet készíteni, amikről elődeink még csak álmodni sem mertek. Ha ez így van, akkor tulajdonképpen nincs tovább miről beszélni. Csakhogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Mert ahogyan a technika fejlődött, úgy a hangfelvételekkel szembeni elvárások is nagyobbak lettek. Méghozzá aránytalanul nagyobbak! Ezt persze „idehaza” nem nagyon lehet érzékelni, sőt szerintem egyáltalán nem érzékelhető. De erről majd később.

 

Itt van tehát a nagy dilemma, meg kellene végre fogalmazni a hangfelvételekkel szemben támasztható alapvető követelményeket. Azt már sikeresen kidolgoztuk, hogy mik a hibák és ebben már világelsők vagyunk, továbbá abban is élen járunk, hogy mások munkáját úgymond „lefikázzuk” és a magunk remekművét tartsuk a világ számára követendő példának. Aki netán magára ismer, annak a gyógyuláshoz ajánlom segédeszközként a térkép boltokban kapható nem túlságosan drága és nem túl nagy földgömböt. A terápia első lépéseként keresse meg rajta Magyarországot, majd azt a várost ahol a hangmérnöki zsenije lángol (ez utóbbi helyet valószínűleg nem találja meg) és gondolkodjon el a második lépésben azon az óriási aránytalanságon, ami a remekműve és a világ között van. Aki erre nem képes az itt hagyja abba az olvasást. Aki viszont már ezen a betegségen túljutott, az bátran a mikrofon után nyúlhat, ne aggódjon lesz még ezen kívül rengeteg más problémája!

 

Komolyra fordítva a szót. Szerintem napjainkban egy jó hangfelvétellel szemben támasztott alapvető követelmény, hogy a hallgatót egy olyan akusztikai és zenei élményben részesítse, amit a fizikai valóságban soha nem élhet át. Egyszerű mondat, de a tartalmát részletezve óriási területre érünk.  Egy példát említek, hogy miről is van szó. Még a világ legjobb akusztikájú hangverseny termeiben helyet foglaló hallgatóságnak is csak a töredéke az, aki optimális helyen ülhet és ekkor is, a zeneművek hangszerelésétől függően, néha csak a hangszerek hatvan-hetven százalékát hallja. Tapasztalat szerint ekkor sem jó az arány, a részletekről nem is beszélve. Szomorú tény, hogy a fizikai törvények akkor is kifejtik hatásaikat, amikor ez nekünk nem tetszik. Továbbá a pszichoakusztika pontosan ismeri a távolság érzet, az irány érzékelés és az elfedések kialakulásának feltételeit. Ezek külön, külön látszólag egyszerű fogalmak: intenzitás különbség, út és időkülönbség, első hullámfront törvénye, stb. mégis nehezen kezelhető, együtt ható jelenségek halmazává válnak. Ha most ezt a fizikai hangtér kiterjedésében mindegyik hangforrásra vonatkoztatva vizsgáljuk, akkor egy reménytelen próbálkozás eleve kudarcra ítélt helyzetébe sodródunk. A kérdés időről, időre az: tehát van, vagy nincs megoldás?  Ekkor érkeztünk el egy lényeges ponthoz - a sok egyéb probléma mellett -, hogy egy-egy hangfelvétel a nehézségeket miként és milyen mértékben volt képes megoldani!  Vagyis a felvételt hallgató valóban és főleg meggyőzően többet kapott-e, azaz tényleg olyan akusztikai és emellett nem lényegtelen, hogy olyan zenei élményben részesült-e, ami a valóságban mindenütt lehetetlen. 

 

A munkáim után kapott sok külföldi kritikát elemezve azt tapasztaltam, hogy a véleményemmel nem mindenki ért egyet. Ámbár a kritizált felvételek részlet gazdag, kiegyensúlyozott, természetes hangzását, a különlegesen dinamikus kidolgozást mindenkor elismerték, de a háttérben állandóan ott lapult a lehetetlenség vélelme. Azaz a valóságban ez a zenemű így nem hangozhatott el, ezt így előadni szinte lehetetlen. Korunk digitális technikája tehát nem ismer határokat. Ezzel élni és visszaélni is lehet. Első alkalommal megdöbbentő volt számomra, amikor egy világhírű zongoraművész a lemezfelvételre már előre „szétszabdalt” kottával érkezett. Az amúgy virtuóz művet eleve darabokból rakatta össze, ami természetesen a DYAXIS-szal egyáltalán nem jelentett problémát. Az tény, hogy koncert verzióban távolról sem úgy hangzott el a mű, mint a lemezen. A CD-n egyetlen mellé ütés, egyetlen lyuk vagy elkenés sem volt hallható, a dinamika csodálatos árnyalatokat rajzolt, egyszóval így a darabot egyben soha senki nem játszhatta el. Akkor lehet vitatkozni! Bármi is lesz az álláspontjuk, én egyértelműen a hallgatók pártján állok: azaz bármit tehetsz, ha az azt a célt szolgálja, hogy a hallgatót egy olyan élményben részesítse, amikor a zene a maga tökéletességében szólal meg és a valóság számonkérése csak valami formai kötekedéssé válik.

 

Kedvelt módszerem egy-egy nagyobb szabású felvételre úgy felkészülni, hogy beszerzem a legkiválóbb lemezeket, amiket a nemzetközi kritika annak tart. Ezután a partitúrával a kezemben addig hallgatom a zenét, amíg az összes „lehetetlen” részletet ki nem mazsolázom. Mit tartok „lehetetlennek”? Például azokat a részeket, ahol a közreműködők száma akkora, hogy az keveréstechnikailag jóval meghaladja egy hangmérnök képességeit, például csak tíz ujjam van a lábamat pedig nem használhatom.  Azok a részletek is érdekelnek, amiknél egyértelműen hallható a hangmérnöki munka kudarca. Ez után próbálok megoldást találni arra, hogy az észlelt hibákat ne kövessem el. Ma a digitális keverők idejében ez csupán egy-egy programot és egy-egy zeneileg is jó vágási pont kijelölését jelenti. Ehhez a „Stúdió-manager” szoftverekkel még a keverőre sincs szükség. Idővel tehát elkészül a felvétel műszaki forgatókönyve. Verdi Trubadur lemez felvételéhez például 1130 programot készítettem. Másképpen lehetetlen lett volna felvenni. Ez az opera a Milanói Scala szólistáival került a CD-re. Márpedig ezek a művészek nem igazán ráérő emberek. Volt olyan eset, hogy a művész délután érkezett a repülőtérre, felénekelt egy áriát, majd este repült tovább, mert másnap előadása volt valamelyik külföldi operaházban. Egy hét múlva folytatta, de úgy, hogy sokszor csak a szükséges néhány ütemnyi részt az éppen a stúdióban tartózkodókkal énekelt el. Szóval 1130 részlet a partitúrában pontosan dokumentálva, az egymás mellé kerülők gyakran kéthetes időkülönbségekkel felvéve. Ebből az időrendi kavarodásból a CD-n az égadta világon semmit sem lehet hallani, ez a digitális technika! Egyébként analóg technikával az ilyen munka lehetetlen. Mint ahogy a tökéletes javítás is az. Sokszor egyetlen hangot, vagy nem egészen egy ütemet kellett cserélnem, ha az intonálás bizonytalan volt. Mit nem volt szabad tennem? Hibázni! Ezen a fokon már nem nézik el!

 

Remélem sikerült a jó hangfelvétel fogalmát nagy vonalakban tisztázni. Idővel kialakult bennem az is, hogy mit lehet és mit nem lehet megtanulni. Ami biztos, hogy létezik egy szó, ami mindennek a kulcsa és ez a szó a tehetség. Ezt az egyet nem lehet megtanulni, minden többit igen. A hangmérnök számára mit jelent a tehetség? Nem sokat, de még is mindent, a hallását! Ez Isten adta adomány. Ha ez hibázik, akkor kár minden igyekezet. A technika tanulható, legfeljebb gyakorlat kérdése és az idő az, ami befolyásol. Vitathatatlan tény, hogy nincs két egyforma hangfelvétel és mindegyik a készítője hallásának és képességének tükörképe. Hogy ez mennyire igaz és mennyire nem, azt hiszem erről is fölösleges vitatkozni. Szinte naponta találkozom munkám során a tehetséggel és a tehetségtelenséggel. Mindkettő kellemetlen fogalom. Az egyik ellensége az igényesség a másiké az irigység. Azt is vallom, hogy a tehetség önmagában kevés, azt segíteni kell. És a szerencse! Hát ez is kell, de hosszútávon ez sem működik magától. A zene szeretete nem alázatot jelent, bár e kifejezés manapság nagyon is divatos, hanem egyféle kihívást. Szerintem kétféle hangfelvételt lehet készíteni: amikor az eseményt rögzítjük, és amikor a zenét. Ez utóbbi a kreatív terület, a hangmérnöki foglalkozás legszebb, legnehezebb és legizgalmasabb része.

 

Amikor a zene keltette érzéseket, a fantáziád képeit próbálod a felvételbe helyezni, mérhetetlen kockázatot vállalsz. Két okból is és ezt csak egy saját példán keresztül tudom érzékeltetni. Egyúttal sikerül talán a hangmérnöki munka szépségét és változatosságát is megmutatni. Szakmai körökben a világon mindenütt a koronát az operafelvétel jelenti, mivel ebben a műfajban minden együtt van, ami kimeríti a borzalmak fogalmát. Minden hangmérnök vágya, hogy egy opera felvételt készítsen, de nem tudja, hogy minek néz elébe. Néhány zeneművet pedig egyenesen a „felvehetetlenek” kategóriájába sorolok. Felvehetetlenek, mert olyan zenei és technikai nonszenszek adódnak bennük, amikre jelenleg még nincsenek tökéletes megoldások. Ettől függetlenül az opera azért is csodálatosan nehéz, mert a cselekményében dramaturgia feszül, amivel sokféleképpen lehet élni, mint ahogyan egy színházi darabot sokszor a rendezői elképzelés a felismerhetetlenség határáig képes megváltoztatni. Csakhogy az operánál a műfaj írott és íratlan szabályai kisebb mozgási teret engednek, de a fantázia szárnyalásához ennyi is bőségesen elég.

 

Első és talán a „legzajosabb” nemzetközi sikerem Rossini: Il Barbierre Di Siviglia, Will Humburg vezényletével és a Metropolitan szólistáival, Ramon Vargas, Roberto Servile, Franco de Grandis, és sorolhatnám a hírességeket. Ebben a felvételben, ami egyébként az év opera felvétele lett, olyan rádiójáték elemeket tettem, ami maga a kísértés volt. Például a zenekar a szerenád előtt hangolt, (ezt először kivágandó hibaként reklamálta meg a kiadó), és mivel a cselekmény javarészt egy szobában zajlik, annak ajtaja mindig a szereplő karakteréhez illően nyikordult meg a virtuális térben. Volt határozott férfias nyikorgás, sunyi alattomos nyikorgás és szerelmes vágyakozó nyikorgás, stb. Azt hittem itt a karrierem vége! Ezt nem veszik be a sznob kritikusok. Bevették! A Londoni Gramaphon kritikusa egyenesen „a hangok Paganinijének” titulált, az ajtót tekintve a hangszernek. Mit vállaltam ekkor? Most utólag sem vagyok képes igazán felmérni a kockázatot. Egy ekkora felvétel iszonyúan költséges. A közreműködők presztízse sem engedheti meg a kudarcot, ezek után én azt hiszem már a legkevésbé számítok. Természetesen a döntést nem egymagam hoztam, de mint ötlet gazda elfogadtattam a művészekkel és győztem! De ez akkor még egyáltalán nem volt biztos.

 

A felvehetetlen művek közé sorolom Verdi Requiem-jét. Csodálatos mű, egyik kedvencem. Két változatban rögzítettem világhírességekkel. E két felvétel után, nem számítva a további többi párszázat, úgy éreztem, hogy ha semmi másért, csak e két felvételért érdemes volt élnem. Természetesen ezt akkor még nem pontosan így éreztem pláne, hogy megtudtam egyúttal a „Quattro pezzi sacri” azaz négy mise is a terítékre kerül. Ha a Requiem felvehetetlen, akkor a misék kétszerte azok. Sokat tudnék mondani e felvételekről, az elsőt Morandi vezényelte, aki teljesen szabad kezet adott a hangzásban. A Milánói Scala és a Római opera énekeseit kaptam, egytől egyig világsztárok. Operát „csináltam” az egyházi zenéből, dinamikai csúcsok, végig feszülő dráma, könyörgés, végítélet. Az utolsó visszahallgatás után tényleg azt hittem, hogy ezt már tőlem sem fogadják el, és megint tévedtem! Ismét a Londoni Gramaphon vitte a pálmát: „…aki nem hiszi, hogy egy ilyen nagy és költséges felvétel ennyire jól képes megszólalni, az hallgassa meg a 7-es track-et….”.  A másik merényletem az volt, hogy Elena Filipova (szoprán) az egyik (Recordáre) tétel visszahallgatásánál könnyekig meghatódott. A felvétel ismétlésénél ugyancsak elsírta magát, de most élesben, piros lámpánál. Egy profi ilyenkor is uralkodik magán, de a sírással küszködő énekes nem képes tökéletesen tisztán intonálni. A felvétel olyan tartalmat kapott, amit megismételni nem lehet. Három hónapig küzdöttem a kiadóval, hogy a kissé bizonytalan, de páratlanul gyönyörű részlet benn maradjon. Morandival pedig összevesztem. Kész, vége, gondoltam. Egyszer csak csöng a telefon, Morandi Milánóból, bocsánatot kért és gratulált. Többek között ez a részlet is segítette a felvételt a nemzetközi sikerhez.

 

Volt tehát egy „operás” Requiem, amire talán a legbüszkébb vagyok. Néhány évvel később felkért az Olasz tartományi vezetés, hogy a Verdi évforduló alkalmával vegyem fel a Requiemet Busettóban, az eredeti helyszínen, a Toscanini zenekarral és a Milánói Scala fiatal művészeivel. Ez a Requiem igazi olasz muzsika volt. Ahogyan a Pármai Verdi kórus énekel és ahogyan az olaszok muzsikálnak, erre más európai társaság nem képes. Itt nem én voltam a főszereplő. Itt csak rögzítettem az elhangzottakat, nem kellett trükközni a csodákra képes digitális technikával. E két példával szerettem volna érzékeltetni azt a felelőséget, amit a hangmérnök akkor vállal, amikor úgy dönt beavatkozik, vagy akkor amikor úgy dönt, hogy nem szabad beavatkoznia.

 

Most hosszasan tudnám sorolni, hogy mi az ami itthon hiányzik, ami viszont „máshol” megvan. Messzire vezetne ebbe a témába belemerülni. Elégedjen meg mindenki azzal, hogy nem olyan dolgokra gondolok, ami kizárt, hogy nekünk is lehessen. Az igényesség például olyas valami, ami nem teremthető meg?  Egyszerű dolog, de például egy sor Uniós országban (mi is azok vagyunk) csak az lehet hangmérnök, akinek mérnöki oklevele van. A zenei végzettségről nem is beszélve. Nálunk mi a helyzet!?  Nem kell rá válaszolni, így is tudja mindenki, hogy aki csak egy kazettás magnetofonon megtalálja a „Rec” feliratú gombot, az már nálunk „hangmérnök” lehet. (De tessék csak elővenni a földgömböt.)  

 

Szóltam a tehetségről és arról, hogy ez még önmagában kevés. Valóban a hallás nagyon fontos, de nem csak ez az egyetlen műszer, amit a hangmérnök használhat. A kivezérlés mérő, a korrelációmérő és a gonioszkóp olyan mind az iránytű, segíti a helyes út megtalálását, illetve ha már rátaláltunk, akkor rajta is maradjunk. Csakhogy akármilyen műszert használhatunk, semmit sem ér, ha nem tudjuk mikor mit mutat. Hazai „szakembereink” többségének egyszerűen szólva fogalmuk sincs mit, mikor és miért jeleznek a műszerek. Ezt pedig tanulni lehet, nem Isten ajándéka. A dinamikaszabályozókról meg kár akár említést is tenni. Pedig a virtuális tereket csodálatosan lehet a segítségükkel kitölteni.

 

A hangmérnök emberekkel dolgozik és azt sem szabad elfelejteni, hogy adott esetben néhány száz közreműködő között ő az egyetlen, aki a technikát érti és működteti. Ezért és még sok másért hallatlanul fontos a kommunikációs készség és az empátia. Ha valamit el kell fogadtatnom, még ha nem könnyű, akkor is meg kell oldani a feladatot. Márpedig a művész társadalom tagjai nem tartoznak a „könnyű” emberek közé. Úgy is szoktam mondani, hogy ha csak a legkisebb hozzá nem értést tapasztalják, márpedig ezeknek az embereknek sokszor hihetetlenül finom és érzékeny szenzoraik vannak, akkor rövid úton egyszerűen, szó szerint „megeszik” a hangmérnököt. Ezt, tessék mondani hol tanítják? Az emberi tényezők rendkívül fontosak a hangmérnöki foglalkozásban. Esetenként bizalmi kapcsolat is létesül, mert a világhíresség „levetkőzik” vagy éppenséggel az derül ki róla, hogy már eleve „meztelen a király”. Nem ritka a művészi hisztéria, különösen akkor, ha azzal a felkészülés hiányosságait próbálják leplezni. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy színvonalas produkcióra - márpedig egy hangfelvétel ugyan olyan művészi produkció, mint bármelyik másik - a hangmérnöki „töketlenség” nyomja rá a bélyegét. Mindez az „óperenciás tengeren is túl”, mert lepottyanva a hazai valóságba bizony mást tapasztal az, aki kinyitja a szemét. Néha szembe kell nézni a valósággal. Tanúja voltam, amikor a karmester kért valamit a „hangmérnök”-től, aki természetesen nem ismerte a kottát, ezért csak bámult a semmibe. Később kiderült, hogy a hangszereket sem ismeri. Ezek után ellehet képzelni, hogy a karmester milyen hangulatban folytatta a munkát. Miért? Azért, mert egy olcsó stúdióban csak erre telik! Ezeket a dolgokat ki kéri számon bárkitől is? Tudnak olyan esetről, hogy bárki reklamált volna egy hazai CD minőségével kapcsolatban? A CD gyártó megtagadta volna bárkitől is a gyártást, azért mert a pocsék hangfelvétellel nem járatja le magát? Hányan telefonálnak be esténként a televíziókba, hogy a szinkronizált filmhangból egy kukkot sem lehet érteni? Ezeknek a „szakembereknek” elmagyarázta valaki, hogy létezik beszéd-zene arány és mi a szöveg érthetőség fogalma, hogy egyáltalán létezik pszichoakusztika, azonos hangosság érzet görbék, az elfedés jelensége, mono kompatibilitás és sztereó egyensúly? Valószínűleg a „nem” lenne a válasz. Akkor miért vannak ott? Miért rontják egy egész ország hallását, ízlését, kultúráját? Ezek után van értelme, hogy hosszasan kifejtsem a nagyzenekari múlti-mikrofonozás problémáit, pedig tessék elhinni értek hozzá, ezt bebizonyítottam (az egész földgömbbel). Vagy a minimál mikrofonos felvételekkel foglalkozzak? Legszivesebben az abszolút minimál mikrofonozást ajánlanám, amikor már mikrofon sincs és nem lehet a legszebb csendet „szakszerűen” összerondítani.

 

A látszat ez után az, hogy túl pesszimista vagyok. Nem igaz, mert ha az lennék, akkor nem tanítanék. De hát valahol meg kell fogni a dolgok végét és a helyére kellene tenni mindent. Azelőtt is volt hobby hangtechnika, miért akar ma mindenki a vacak kis számítógéppel kreált rettenetes gépzenékből, mint művészi alkotásokból megélni. Ráadásul, mint valami világsztár. (Hány eladott lemez szükséges az arany, platina, stb. lemezekhez? Az Arany Zsiráf díjra hány külföldi énekes pályázott?) Hallottam nem egy kitűnő amatőr felvételt és a készítője mégse szállt el önmagától. Azután, magyarázhatom én naphosszat a legkorszerűbb technológiákat akkor, amikor a delikvens egyszerűen nem érti, hogy mit kellene meghallania. Ráadásul a hallás ebben az irányban fejleszthető, tehát nem teljesen Isten ajándéka. Tapasztaltam, hogy van, aki lassabban és van, aki gyorsabban fejlődik. Ehhez azonban rengeteg zenét kell hallgatni, ismétlem zenét és nem pedig annak nevezett zajokat.  A mai fiatalok többsége életében nem hallott még „élő” hangszeres muzsikát, nem ismeri a hangszereket, zenei kultúrája egyenlő a nullával, ez lenne Kodály és Bartók Magyarországa? Valaki elgondolkodott már ezen kicsit magasabbról is?

 

IDE kattintva olvashattjátok az MÁSODIK részt...

 

Írta: Mocsáry Gábor

 

 

(Mocsáry Gábor a wikipédián)

Hozzászólások

Bejelentkezés

Belépve marad?

Bejelentkezés

Partnerek