Oktopus Blog > A hangmérnöki foglalkozás „abc”-je - III. rész

Publikálva: 2014-12-01 07:33:24 - Címkék: A hangmérnöki foglalkozás „abc”-je - III. rész

Mocsáry Gábor világszerte zsebelt be díjakat felvételeivel az elmúlt 30 évben. Az oktOpus Multimédia Intézet vezető oktatója ellentmondást nem tűrően tárja most elétek véleményét, és egy élet tapasztalatát több részes cikkében. Íme a harmadik rész.

 

IDE kattintva olvashattjátok a MÁSODIK részt...

 

Visszatérve a maliciózus megjegyzéseim után az eredeti gondolathoz, és ennél az előző példánál maradva, nézzük sorba a megoldásokat. A felkészülésre mindössze egy hónap állt a rendelkezésemre. Eközben Pármában javában zajlottak a próbák, amiken nagy sajnálatomra, más elfoglaltságom miatt nem lehettem jelen. (Az egyik felvételből pottyantam a másikba.) Egyébként minden próbán ott vagyok. A próbák a legjobb alkalmak arra, hogy a felvétel koncepciója a legrészletesebben kialakuljon. Ez akkor is igaz, amikor egy ismert zeneműről van szó, hát még akkor, amikor egy soha nem játszott frissen íródott hanganyagot kell rögzíteni. Kedvenc szokásom, hogy beülök a zenekarba, mindig más-más szólamokhoz és a jelenlétemmel „idegesítem” őket, no és a karmestert. (De kérem, a hangmérnököt nem lehet a produkcióból kirúgni!) Egyszer Szimonov le akart zavartatni a színpadról, mondván idegesíti őt az a színpadi munkás, aki ott járkál a zenészek között. Mondta neki az asszisztens, hogy nem lehet. Mi az, hogy nem lehet! –csattant föl. Azért nem Mester, mondta az asszisztens, mert az a színpadi munkás a hangmérnök. Ja, az más, mondta, akkor csak járkáljon tovább! Így kezdődött a barátságunk. (Megjegyzésként megemlítem, hogy amikor dolgozom finoman szólva is eléggé szakadt farmerbe szoktam öltözködni. Előfordult, hogy az ötcsillagos szállóba, ahol laktam, az új portás nem akart beengedni.)

 

Ilyenkor „szívom magamba” a hangszerek természetes hangkaraktereit, amit azután az „összehasonlító memóriámban” tárolok. Erre nagyon nagy szükség van, mert felvételkor a keverőasztalnál két fontos dolog történik: pillanatról, pillanatra összehasonlítom a hallottakat a memóriámban rögzült hangzással, a másik az, hogy beavatkozom azért, hogy a hangzás ennek megfelelő legyen! Ezért állítom azt, hogy minden felvétel a készítője tudásának, képességeinek pontos tükörképe. Évről évre döbbenten tapasztalom, amikor a felvételi beszélgetések alkalmával kiderül: a hangmesteri, hangtechnikusi szakmát választó érettségizett fiatalok kilencven százaléka nem hallott még soha élőben szimfonikus zenekart! Nem ismerik fel a hangszereket! Hogyan akar valaki ilyen előélettel ezen a területen eredményesen dolgozni? Szerintem a „bátorságot” onnan veszik, amit az életben tapasztalnak: abból is megélhetsz, amihez nem értesz! Lásd Magyarországon mennyien ezt teszik!

 

Például az egyik ok, amiért szeretnek velem dolgozni, hogy a hangkép és a hangzás már a felvételen a végső formájában hallható és nem a hosszadalmas utómunkák eredményképpen jön létre. A rögzítők mindig forognak, még a piros lámpa nélkül is! Többtucat felvételbe kerültek olyan részletek, amiket a sokkal kötetlenebb légkörű előzetes végigjátszás alkalmával vettem fel. A Bécsi Opera karmestere rendszeresen kikapcsoltatta a piros lámpát, persze ez az előre tervezett trükkje soha nem jött be. Azt is mondhatom, hogy a végeredmény csak a válogatás kérdése. Továbbá az előadókra nagyon kedvező hatást gyakorol az a tény, hogy az eredményt azonnal a végső formában hallhatják. Egyrészt nagyon megnyugtató számukra, másrészt a részletekkel és a dramaturgiával, sokkal többet és jobban lehet foglalkozni. A jellemző mindig az legyen, hogy elsősorban a művészi kifejezési mód változtatásai miatt ismételjünk, illetve vegyünk fel másik verziót, és nem a hangzási kifogások miatt. Később, úgymond aludnak rá egy kettőt, és eldöntik melyiket szeretnék a végső változatnak. Soha nem szabad nyíltan szembe helyezkedni a véleményükkel! Ha esetleg például egy olyan verzió mellett döntöttek, amit a saját teljesítményűk előtérbe helyezése miatt választottak, énekesek esetében aránytalanul ordítottak, akkor a legnagyobb sajnálatomra ez a részlet valamilyen rejtélyes okból digitálisan meghibásodott. Ó de kár, pedig milyen jó volt! Sajnálkoztunk együtt a művésszel, majd megállapítottuk, hogy azért még nem minden tökéletes. Az ilyen trükkel azonban csínján kell bánni, sokszor éppen a karmester kért meg rá: ez a részlet nem romolhatna véletlenül el? Hogyne, mondtam, azt hiszem már eredetileg is rossz volt, remélem a jövőben nem fordul elő az ilyesmi.

 

 

A hangzással soha nem volt probléma, a felvételekre kész koncepcióval érkeztem és mindig újítottam valamit. Ennek lett a következménye az, hogy már természetes volt, hogy rajtam kívül senkinek nem kell foglalkoznia ezzel. Mindössze majd csak a jó változatok közül kell a legjobbat kiválasztani. A hangzás vonatkozásában tehát szabad kezet kaptam, ami jó is, meg nem is. Jó, mert az előadók tényleg csak a tartalmi lényeggel foglalkoznak és a technikai helyiségbe csak „élvezni” járnak be. Rossz, mert a hangmérnök, bár a függetlensége nagyon szép dolog, de teljesen egyedül marad. Pedig néha elkel a tanács és a segítség. Valamint a zenei rendező ekkor átalakult adminisztrátorrá, és a hibás hangok vadászgatásával töltötte az idejét. Évekig dolgoztam az Alpha-Line stúdióban egy rendkívül tehetséges, nagy tapasztalatú zenei rendezővel, Simon Jenővel, aki fején a hallgatóval a legnagyobb tutiknál is rendszeresen elaludt. E képességéért mindig irigyeltem. Később már csak nyelvi lektort kaptam segítségül. Lehet, hogy ez óriási elismerés, de nem jár dupla gázsival, továbbá hosszútávon kifejezetten ártalmas igénybevételnek számít. Nem is tudom mit tettem volna, ha a digitális keverőasztalok nem programozhatók. Az is rettentően zavaró volt, hogy a méretes partitúrák szinte letakarták az egész keverő felületet. Márpedig egy hamis hangokat vadászgató rendező mellett a kottát állandóan figyelnem kellett. Megboldogult Simon Jenő barátomtól tanultam meg azt, hogyan kell tárgyalni az anyagiakról. A szűkebb körű stáb megbeszéléseken rendszerint ez a téma is terítékre került, előtte azonban mindig az elvárásokat ismertették. A megbeszélésnek ez a szakasza még le sem zárult, tehát nem is tudtuk pontosan mekkora munka előtt állunk, amikor Jenő jól érthetően mindig közbeszólt: hát ez ennyiért nem fog menni! Vagy a szelídebb változat: hát, ha ezt így kell felvenni, akkor ez a költségeket kissé megnöveli. Ekkor még senki egy szóval se említett egyetlen gázsit sem! A csúcs az volt, amikor Jenő ezt már akkor elkezdte mondogatni, amikor még azt sem tudtuk, mit kell felvenni! Ez azonban őt éppen úgy nem zavarta, mint ahogyan a többiek arckifejezése sem. Honnan tudod előre azt, hogy kevés lesz a gázsid? Kérdezgettem szaporán Jenőt. Lélektan, lélektan, lélektan, biztos, hogy ezekután nem mernek pofátlanul keveset ajánlani, mondogatta és mit ad Isten, mindig neki lett igaza! Mekkora pénzekről volt szó? Maradjon üzleti titok, csak annyit árulok el, hogy zongora felvételeknél a mellettem unatkozó Stanway gyári hangoló óránként hatszázötven márkáért „üldögélt”. Igaz, hogy a felvételre egy tűzpiros Porsche sportkocsival érkezett elegáns bőr szerszámos táskával. (A Zeneakadémián utoljára éppen egy, a művész által végrehajtott ingyenes kombinált fogós „zongoratemperálásnak” voltam tanúja. A többtízmilliós hangszerre nézve ez majdnem olyan, mint egy végbélen keresztüli foghúzás)

 

Még mindig az Azio Corghi kantáta felvételénél maradva. Ha a felkészülés valahol fontos volt, akkor ennél a munkánál különösen az volt. A próbákra, mint már említettem, nem tudtam elmenni. Az egyetlen használható információforrást a partitúra jelentette, ezen kívül ezt a művet még csak a szerző fantáziájában adták elő. A munka a tervezés, szervezés, végrehajtás, ellenőrzés többtényezős szabálya alapján kezdődött. Elválaszthatatlan fogalmak, amik az eredményes feladatmegoldáshoz hiánytalanul szükségesek. A hangmérnöki munka valójában egyszemélyes vállalkozás, különösen akkor, ha az irányítás felelősségét is ide számítjuk. Ekkora produkciót a hangkép tervezési koncepcióin túl műszakilag is biztonsággal kell előkészíteni, majd lebonyolítani. Csak egy apróság: a majdnem ötszáz közreműködő, amíg elfoglalja a kijelölt helyét és a felvételi fegyelem ismét helyreáll, addig igen hosszú idő telik el. Ezen a szinten szigorú időnormák vannak a munka eredményessége tekintetében. Átlagosan számított stúdió időnorma például a szimfonikus zenekari felvételeknél az óránkénti minimum négy-öt perces hasznos idő. Ez azt jelenti, hogy egyórás piros lámpás periódusonként a teljes műből legalább négypercnyinek el kell készülnie. Más normák is lehetnek, általában ezt egyedileg is meglehet szabni. De ha esetleg elszabtuk, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. A „szabásban” döntő szava lehet a hangmérnöknek. Persze az olyan szabónál, aki rettenetes fazonokat készít, senki nem dolgoztat. Ha a szabás jó, még akkor is borzasztóan nagy a kockázat. Visszatérve a példához, műszaki hiba esetén szinte biztos, hogy a rengeteg ember kivonul, minimum félóra szünet, majd ismét bevonul és elment máris egy teljes óra! A blamázsról nem is beszélve. Átlagban hat-, nyolcperces normákkal dolgoztam, így a tempó nyugodtabb volt. A felvételi anyag pontos ismeretében az átgondolt keverésekkel nagyobb részeket lehetett egyben felvenni, ami minden vonatkozásban előnyére vált a felvételnek. Tehát kalkuláltam a négy-öt percet, ez volt a hivatalos elvárás, és tartottam a hat-nyolc percet. A megtakarított időt pedig szabadon „elművészkedhették” a delikvensek. Mondanom sem kell, hogy ezt soha nem kifogásolták, sőt!

 

A digitális technikának meg van az a bájos tulajdonsága, hogy a kétféle állapot nem csak az általa használt bitekre vonatkozik. Teljességében: vagy működik, vagy nem, ez is kétféle állapot. Amikor működik akkor úgy vehetjük, hogy minden rendben van, amikor nem, akkor óriási csend van! Itt nincsenek látványos szikrázások, recsegések, füst és amperszag. Ez már az analóg múlté. Most az egész folyamat alattomosan zajlik és csak a nagy csendre ocsúdik fel az ember, hogy valami baj van. Nahát ezt hogyan lehet kivédeni! Őszintén szólva, amikor én ebbe az egész digitális technikába belecsöppentem, nem nagyon volt valaki, aki tanácsot adhatott volna az efféle dolgokban. Tapasztalat sem sok volt, de a berendezések se hasonlítottak a maiakhoz. Valójában ez lett a szerencsém. Mivel akkor a konverterek, buszrendszerek, interfészek, órajel generátorok, RDAT, analóg előerősítők, stb. még külön egységeket alkottak, az analóg technika biztonságosabb modul rendszerét nem kellett azonnal elfelejtenem. Viszonylag könnyebben lehetett „melegtartalékokat” képezni és az átváltási idő is rövid volt. A felírás pedig két RDAT-tal (SONY 2000) AES/EBU (RS422) interfészen keresztül „Droppout”-mentesen biztonságosan működött. Azt kell mondanom, hogy ezzel a rendszerrel négy év alatt több, mint száz nagy felvételt készítettem szinte egyetlen említésre méltó hiba nélkül. Néha a szalagokkal volt kis probléma, de a duplázás miatt ez sem volt érdekes. Mindig AMPEX kazettákat használtam. Ma a 96kHz-es, 24bites harddisc-kes rendszerekkel a Master/Slave „veszekedések” és processzormelegedések, stb. miatt sokkal több bajom van, mint a régi, a mostaniakhoz képest „kőbaltás” eszközökkel. Ma, ha a rendszer „eldobja” a szinkronját, tetemes időbe telik, amíg újra feláll. Ez egy koncertfelvételnél tragédia, de más esetekben sem elfogadható. Valamint annyira komplex módon összeintegrálták a digitális technikát, hogy már csak a „kollektív halál” jellemezheti a korábban kisebbnek számító hibákat.

 

Sony 2000 DAT

 

Amikor az Apha-Line International egy mobil „Full Digital” komolyzenei felvételi rendszer tervezésével és üzemeltetésével 1989-ben megbízott, akkor igen csak nagy fejtörést okoztak számomra. A kitűzött cél: kimagaslóan jó minőségű komolyzenei digitális felvételek készítése a lehető legrövidebb időn belül. Teljesen ideális körülményeket teremtettek azzal, hogy a költségkeretet semmilyen vonatkozásban nem korlátozták. Minden szükséges berendezést bámulatosan rövid időn belül megkaptam. Inkább a kényszer, mint a bölcs előrelátás tettette azt velem, hogy ez a digitális rendszer valójában modulokból állt össze, ami a biztonságot nagyban fokozta. Itt „saját” berendezésekkel dolgoztam, ami azt jelentette, hogy az eszközöket más nem használta. (Beleértve a mikrofonokat, kábeleket is!) Tessék, most lehet irigykedni: egy vadonatúj Stanway D modell állt a Festetitch kastély bérelt nagytermében a rendelkezésemre, amit csak én használhattam a felvételeimhez! (A kulcsa a zsebemben volt) A nagy sztárok ugyanis nem voltak hajlandók „amatőrök” által használt hangszeren játszani. Pontos dokumentációt kellett vezetnem arról, hogy ki mikor és mit játszott korábban a hangszeren és ezt ellenőrizték! A Hangszert kizárólag a gyár szakembere hangolhatta. Ezt a hangszert a Sz. István konzervatórium vette meg, miután az összes felvétel elkészült. Egy céges kisbusz állt a rendelkezésemre pilótával, aki szállított a nagyvilágban a komplett stúdióval együtt. (Adminisztrációs macerák a határoknál.)  Ez a technika utazott Parma-ba is. Három nyolccsatornás 150dB-es jel/zaj arányú mikrofon előerősítő. Huszonnégy 19bites A/D konverter. Három „cascad” kapcsolható busz processzor DSP egységekkel, procerosszoronként két-két AUX és RETURN interfésszel. Két formát konverter és órajel generátor (44,1kHz). STUDER DAYAXIS montírozó harddisc rendszer a szinkron interfésszel (2x800 Mbyt dinamikus lemez kapacitással, adatlementéssel, ez a szerkezet mellesleg akkor még a cocom listán volt). Két SONY 2000 DAT és a LEXICON 300 alkotta a digitális gerincet. JVC monitorok, végfokok, zártláncú videó, diszpécser, stb. Természetesen a busz dugig volt még a szokásos stúdió felszerelésekkel, de azokat most nem sorolom fel. Tizenhat mikrofon csatorna használatát terveztem, egyébként a rendszer maximálisan 24 csatornás, de ezt csak a Falstaff opera felvételénél használtam ki. A mikrofonok: Schoeps MK2, Schoeps MK21, Senheiser MKH80, Bruel 2001 (mikrofonpár 140V-os fantommal, előerősítővel, diffuzorokkal), Neumann U89, AKG 414CK, (Összesen 32 darab, ami maga is egy vagyon!). A belső buszok ekkor még csak 32bitesek és emiatt a parametrikus szűrök nem túl jók. A dinamikaszabályozók azonban már kiváló minőségük. Ma már 24bites A/D konverterekkel, 88,2 vagy 96kHz-es órajellel és 64 bites belső buszrendszerekkel dolgozom (nem ide számítva a DSD-t) és a szűrők is kifogástalanok. Egyedül a mikrofonok a régiek.

 

Tulajdonképpen most nem is annyira a készülékek az érdekesek. Ebben a vonatkozásban joggal feltételezem azt, hogy aki kiváló felvételeket akar készíteni, az a hozzáértésén kívül ehhez mindig a legjobb technikát használja. (Emlékeztetek az egyik alapelvemre miszerint lehet „sz...ból” is várat építeni, de rendkívül nehéz lesz megvédeni!) Még ekkor is sokféle műszaki nehézséggel állhatunk szemben, mivel a drága berendezéseket nem elég megvenni, azokhoz érteni is kell. A gépkönyvek mindössze egy kezelési minimumot adnak, főleg azt, hogy melyik beállító szerv mire való, melyik műszer hol és mit mutat. Olyan ez, mint az autóban a gázpedál. Azzal szabályozhatjuk a sebességet de, hogy hol és mikor mennyivel kell biztonságosan haladni, azt nem találjuk meg a műszaki leírásokban. Az a véleményem, hogy egy költséges és bonyolult csúcs technikával, sokkal „szakszerűbben” és hatékonyabban lehet elrontani egy hangfelvételt, mint a minimális követelményeknek éppen, hogy megfelelő berendezésekkel. Logikus, mert az a berendezés, ami „sokat tud”, olyan részletekben is változtat, amire az olcsó készülék nem képes. A hangzást kvázi olyan alaposan ellehet rontani, amit egyszerűbb készülékekkel képtelenség lenne elérni. Viszont ez utóbbiak minőségi korlátot jelentenek, továbbá csak egy átlagos hangfelvételek készítésére alkalmasak. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a felvételek a maguk kategóriájában nem lehetnek jók, vagy ilyen felvételeket nem érdemes készíteni. Azt azonban már a feladat értelmezésének szakaszában el kell határozni, hogy a jó vagy kiváló eredményhez pontosan milyen képességekkel rendelkező technikai felszerelés szükséges.

 

IDE kattintva olvashattjátok a NEGYEDIK részt...

 

Írta: Mocsáry Gábor

 

(Mocsáry Gábor a wikipédián)

Hozzászólások

Bejelentkezés

Belépve marad?

Bejelentkezés

Partnerek