Oktopus Blog > A hangmérnöki foglalkozás „abc”-je - IV. rész

Publikálva: 2014-12-14 11:41:12 - Címkék: A hangmérnöki foglalkozás „abc”-je - IV. rész

Mocsáry Gábor világszerte zsebelt be díjakat felvételeivel az elmúlt 30 évben. Az oktOpus Multimédia Intézet vezető oktatója ellentmondást nem tűrően tárja most elétek véleményét, és egy élet tapasztalatát több részes cikkében. Íme a negyedik rész.

 

IDE kattintva olvashattjátok a HARMADIK részt...

 

Ahány feladat, annyi féle műszaki megoldás létezhet, azaz minden felvételhez egyedi összeállítású rendszert szükséges igénybe venni, vallom én. Hihetetlenül korlátozó megoldásnak tartom a koncert termek fixen függesztett mikrofon hálózatát! Ekkor, mint az autómosóban, „aláülnek” a zenészek és indulhat a technológia, mindig egyformán. Tehát a műszaki forgatókönyv elkészítéséhez rendszertervezési feladat is járul, pontos blokkdiagramokkal. Ha kell, akkor többször is változó összeállításban. Sokéves tapasztalatom alapján bevált tervezési módszerem első lépései közé tartozik, hogy meghatározom a független hang-utak (csatornák) minimális számát. Ezt a hangesemény pontos „feltérképezésével” lehet és kell megtenni. Itt sokat jelent az ésszerűsítés. Például egy időben hány szólista igényel „függetlenséget”. Továbbá ha változik a helyzet, akkor azt is figyelembe kell venni, hogy ámbár kevesebb csatornával is meglehetne oldani abban az időben a feladatot, de a változtatáshoz technikai vágási-, illetve kötési pontot zeneileg nem lehet beiktatni. Vagy esetleg megszakítások behelyezésével lényeges csatornaszám csökkenés érhető el. A lehetőségek azonban ne a helyszínen derüljenek ki, mert akkor a felvételnek alaposan árthatnak az előadás ívét szükségtelenül megszakító hibásan betervezett technikai megállások! Ne felejtsük el, hogy minden felvételnél törekedni kell a minél nagyobb részek folyamatos előadására! Természetesen más a helyzet a koncertfelvételeknél, mivel ott a rendszeren legfeljebb csak a művek közötti szünetekben lehet változtatni, vagy éppenséggel akkor sem.

 

A csatornák számának csökkentésére mindenképpen alaposan oda kell figyelni, hiszen minél bonyolultabb a rendszer, annál nagyobb a kockázata a hibáknak, tévesztéseknek és nem utolsósorban a kezelhetőséggel is problémák adódnak. A technika tervezése és a „spórolás” azonban semmiképpen nem történhet a művészi teljesítmény rovására! Lehet kompromisszum mind két oldalról, de ezeket időben és egyetértéssel kell meghatározni. Sajnos a leggondosabb előkészítések ellenére is előfordul, hogy például az előadás színvonala miatt a csatornák számát, mégis megéri változtatni. Erre szolgálnak a tartalékok. Az a tapasztalatom, hogy bizonyos idő után már nem érik az embert váratlanul ezek a helyzetek. Előre fel lehet készülni rájuk. Tudniillik már a partitúrából látszanak azok a helyek, amik technikai vonatkozásban próbára tehetik a hangmérnök képességeit és az előadás is kritikus ponthoz ér. A legjobb példa erre Verdi Falstaff-ja, aminek záró tételét a Mester fuga formában komponálta. Ezt a részt tökéletesen hibátlanul előadva és felvéve nem igen hallani. Tizenegy szólista és a zenekar zseniális hangszereléssel, kritikus belépésekkel! Többek között ezt a részt tartottam az egyik legnehezebben megoldhatónak. Feltételezésemet igazolta az is, hogy a korábbi felvételeket hallgatva szinte mindegyikben észlelni lehetett a korlátokat. Jó előre felkészültem rá, talán eddig soha nem alkalmazott megoldással.

 

A felvételnek ehhez a pontjához érve az események szokásosan zajlottak. A szólisták, tizenegy énekes, a zenekar mögötti emelvényen (színpad) egymástól körülbelül másfél méterre, ahogyan a virtuális térben való megszólalásuk igényelte, álltak a mikrofonoknál. A próbák siralmasan alakultak, pedig az énekesek egytől egyig a Milanói Scala világhírű szólistái, akik ezt a szerepet többször is énekelték már. Ekkor jöttem az elképesztő megoldásommal, amire természetesen jóval korábban felkészültem, mint „C” variáció. A „B” variáció egy köztes megoldás lett volna, de a tételt folyamatosan szerettük volna előadni. Persze a dolgok nem mentek olyan könnyen, elsőre csak a szakmai tekintélyem volt az, amivel elértem a beleegyezésüket. Megbontottam a zenekari ülésrendet és a szólistákat az adott hangszeres szólamokhoz állítottam, amikhez a belépéseknek pontosaknak kellett lenniük. Úgy kell mindezt elképzelni, mintha a szereplők az opera színpadáról lejönnének a zenekari árokba és beállnának a zenészek közé, mindenki ahhoz mérten, hogy melyik szólam segít neki. Ez a megoldás a létező összes tradíciónak ellentmond! Ahogyan az első próba indult az inkább hasonlított egy temetési szertartáshoz, mint egy vidám opera finálé felvételéhez. Az első ütemek után azonban azonnal kitapasztalták mennyire előnyös ez a beállás. A visszahallgatás pedig abszolút sikert hozott. Ezután pontos zenekari ültetés és beállás következett a felvételi igényeknek megfelelően és kigyulladt a piros lámpa. Az eredményt meg lehet hallgatni. (NAXOS 8.660050-51) Ebből az énekesek részéről eddig soha nem tapasztalt szokatlan szituációból a CD-én semmit nem hallani, sőt most először említem a felvétel készítésének módját. Mi lett az eredménye? A Londoni Gramaphon kritikáját idézem. Az utóbbi évtizedek legjobb Falstaff felvételének tartják, különösen a művészi teljesítményeket emelik ki, nem utolsósorban a záró fugát. Ezt a kritikát a szokásos módon készített felvételemre nem kaptam volna meg.

 

 

A Falstaff opera felvétele tipikus példája annak, amikor a hangmérnök nem teheti azt, amit szeretne. Ugye mindenkinek létezik egy ízlés világa, amihez szívesen ragaszkodik. A professzionális hangmérnöki munka azonban javarészt nem kedvtelésből áll, hanem tökéletesen meg kell valósítani azt az elképzelést, amit a megrendelő óhajt. Ekkor két választási lehetőségem van: az egyik, ha nem értek egyet az elképzelésekkel, akkor nem vállalom el a munkát, a másik, hogy ha nem találom kirívónak az ötleteket, akkor viszont nem erőlködöm a saját akaratom szerint alakítani a felvételt. A harmadik esetet már nem is említem, amikor nem vagyok képes megvalósítani a koncepciót, mert ez ebben a környezetben már nem elképzelhető. Röviden miről is volt szó ennél az opera felvételnél. A színpadi cselekményt helyezték mindenek fölé, közel addig a határig, ahol már a hallgató cselekvő részese lesz a történetnek. A zenekar szakítva a hagyománnyal, kilép a semleges közegből és a „színpad” díszletévé válik úgy, hogy a hagyományos szerepét betölti ugyan, de nem a szokásos hangsúllyal! Ezt a Falstaff zenekari anyagának ismeretében majdnem elképzelhetetlennek tartottam. A kiválasztott és az eredeti elképzeléseknek megfelelő változatban a zenekar, mint a horizont, zárja a teret a szereplők mögött, szabad mozgást engedve a virtuális térben az énekeseknek. Az egész felvétel alatt szinte folyamatosan kínlódtam a zenekar dinamikájának visszafogásával, mert ösztöneim ellen volt ez a kényszer. A felvétel dinamikáját az énekesek adják, ami viszont a színészi játékot részleteiben is tökéletesen kiemeli. Összességében a felvétel eltér az eddigiektől, egészen más aspektusból adja vissza az operát, ami osztatlan sikert jelentett a kritikusok körében. A siker vitathatatlanul a világklasszis énekesek érdeme, akik egyben kiváló színészek és előadók. Sokszor meghallgattam már a felvételt és keresem az okát, mitől ájultak el így az egyébként fantasztikusan szigorú kritikusok? Nekem ugyanis nem tetszik az egész, úgy ahogyan van. Egyszerűen bűnnek tartom azt, amit a zenekarral tettettek velem. Az viszont tény, hogy az énekesek végig élvezték az egész felvételt, végre abszolút főszereplőkké váltak, kiélhették magukat minden vonatkozásban, ami valóban különlegessé tette ezt a felvételt. Csak a szegény hangmérnök szenvedett savanyú arccal, de ez a professzionizmus hátránya! (Jó tanács: ilyenkor a tiszteletdíjra kell gondolni és arra, hogy mit meg nem tesz az ember a pénzért!)

 

Logikus módszernek látszik az, ha nem a fizikai jelenségeket magyarázó képletek halmazán keresztül próbáljuk a megoldásokat keresni, közelítve a valósághoz, hanem a tanulópénzt úgymond másokkal fizettetjük meg. Azaz mások tapasztalatait tanulmányozva, alkalmanként még a sorok között is olvasgatva szerzünk ismereteket. Ebben a szakmában amúgy is roppant nehéz az első nehezebb felvételig eljutni. Annak idején én sem tettem ezt másként, amikor nagy hanglemezcégek felvételein vettem részt meghívott vendégként, ezt akkor tanulmányútnak nevezték, és az állami vállalat finanszírozta. Aztán, hogy miről számoltam be az úti jelentésben és miről nem az, az én ügyem volt. Ha tehát egy már látott, hasonlóan nagyszabású felvételre készültem, elővettem emlékeimet segítségül. Tehát jóval korábban tapasztaltam azt, hogy a fizikai hangtér és a felvételben megjelenő virtuális tér között nincs kifejezetten olyan szoros összefüggés, amit semmiképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ámbár akkortájt még nem voltak olyan korszerű eszközök a virtuális tér létrehozására. Gyakoribb volt az, hogy a jó akusztikus környezetet használták ki elsősorban és csak maximum az utánzengési időt toldották meg mesterségesen. Inkább a hangképet korlátozták, hogy a műviség a felvételre ne nyomja rá a bélyegét. A digitális technika ezt a korlátot szabadítja fel és nyit egy olyan területet, ahol az egyéni hangmérnöki kreativitás érvényesülhet. Sok tradíciónak ellentmond ez a megállapítás, amik figyelmen kívül hagyása kockázattal jár.

 

Másik tapasztalat az, hogy a „tömeget” sem a hangforrások száma, sem a kiterjedésük szerint egyszerűen lehetetlen arányosan közvetíteni. Itt a természetes hallásunk dominál ahhoz hasonlóan, mint amikor magunk is a tömegben, vagy az előtt állunk. Ha bekötik a szemünket és úgy vezetnek a hangoskodó tömeg elé, akkor még csak hozzávetőlegesen sem tudjuk a nagyságát megbecsülni. Csak annyira, hogy kevesebben vagy többen vannak, esetleg sokan vagy nagyon sokan lehetnek, stb. A hangfelvételekben már a „sokan” jelzővel is baj van, a „nagyon sokan” meg érzékelhetetlen. Ugyan akkor a tér érzékelésünkkel nincs ekkora probléma. Ebben az esetben jól megtanultuk, hogy a visszaverődések hogyan alakulnak a valóságban. Itt viszont a zárt és a szabad tér különbsége komplikálja a tájékozódást. A valóságos szabad térben a „messze” fogalma a hangfelvételben értelmezhetetlenné válik. Ráadásul a „száraz” hangzás számunkra kellemetlen. Amikor egy megközelítően ötszáz fős előadói létszámmal rendezett felvételre készülök már a helyszín kiválasztásakor e két előző szempont is fontossá válik. Azio Corghi: „La Cetra Appesa” kantátája, amit a RICORDI kiadó megbízásából digitálisan rögzíteni kellett, a tömeges előadói létszám klasszikus problémáját jelentette. Szerencsére a mű és az előadása az oratorikus formát sugallta, eltekintve néhány részlettől. Az már azonnal világossá vált, hogy a viszonylag statikus hangképnek nagy teret kell nyitnia. Jóval nagyobbat, mint amekkorát az utánzengéssel modellezni szabad. Olyan felvételi helyszín kell, ami nem kong, nem túl diffúz és nem teljesen „száraz” és számításaim szerint 30000-35000 köbméternél nagyobb légterű. Lehetőleg magas belső térrel, és a padlón hangelnyelő borítással. Ez utóbbi azért kell, mert nem szabad, hogy a mikrofonok távolságáról árulkodjanak a visszaverődések. Továbbá tér mikrofonokat kell használni, szükség szerint diffúzorral, és magas állásokban. A hallgató pozíciójából „rálátni” a hangeseményre csak ezekkel, a trükkökkel lehet. A magasabb mikrofonállások a dinamikát is visszafogottabbá teszik, ami ekkora térben érzékelt távolságok esetében jobban közelit a természeteshez. Nem lehet sok mikrofon, mert ekkor a direktebb hangzás következtében relatív szűkül a tér.

 

A felvétel elkészítésével kapcsolatban a következő szigorú igények voltak: az előadásnak egységesen és folyamatosan kellett zajlania, utólagos rá-, és összejátszások nem lehettek. Ezt a művet élőben is előadták. A montírozás csak a szükséges mértékben, a jó részek összekapcsolásából állhatott. Még hibát javítani sem lehetett az ismételt felvételi részletekből! Továbbá hibátlan beállítást kellett elsőre produkálni, mert az esetleges változtatás az előadói létszám miatt biztosan kisebb káosszal járt volna. Nem tűnt könnyű feladatnak a felvétel elkészítése, de valójában a munka dandárját a tervezés és a felkészülés jelentette. Maga a felvétel már csak rutin munkának számított. A mikrofon pozíciók következtében még a kivezérléssel sem kellett különösebben vigyázni. A csak a zenekari rész felvétele, a hihetetlenül szélsőséges dinamika miatt, alaposan megizzasztott volna. Ebből az is kiderül, hogy a „tömeget” és a „nagy teret” a dinamikáért kaptam cserébe.

 

A kongresszusi terem kb. 40000 légköbméteres, kisméretű színpadszerű építménnyel, amerre enyhén szűkül a tér. A belső magassága 16-20 méter között változó. Mélységben 70 méteres, átlag szélessége 26 méter. A szólista és a narrátor a színpadszerű emelvényen kapott helyet, a 6-7 méter magasra helyezett két omni karakterisztikájú bázis mikrofon „látókörén” kívül. A két mikrofon egymástól 1,5 méter távolságban, 110 fokos szögben nézett le a magasból. A baloldali és a jobboldali vegyes kórus egy-egy MS (omni és nyolcas) mikrofonpárost kapott. A zenekari közepet (virtuális center) egy ORTF mikrofonpár fedte le, kb. 4méteres magasságban. Összesen tehát 8 mikrofon alkotta a gerincet, amit több, változóan bekevert kisegítő mikrofon egészített ki. Egy-egy sztereó pár került a prím és a basszus, valamint a kórusok széleihez, ütőkhöz, hárfához, timpanihoz, szopránhoz, narrátorhoz. A kórusok MS bázismikrofonjai egyben a zenekar hátsó szólamait is hozták. Három sík alakult ki, amiből kettő alapmikrofonjai (a 8 bázis mikrofon) gyakorlatilag mindig be volt keverve. A harmadik sík a harmadik kórus és a rezes együttes távoli megszólalásait biztosította. Összesen 18 kiépített mikrofon vonal, de egyszerre csak 16 csatorna működött. A zenekar ültetése sem volt hétköznapi. A hagyományos szólamok a helyükön ültek (a második hegedű jobboldalon) az öt hárfa balszélen, zongora, orgona a fák mögött középen, timpani a rezek mögött jobb hátul, kürtök bal hátul. A legkülönfélébb ütők középen, a fák mellett és mögött szétszórva. Minden csatornában egyformán 60 méteres kábel, csoportkábelt nem használok. A geometriai középtől balra levő mikrofonok, féder utánról az AUX1-re, középtől jobbra az AUX2-re gyűjtve mentek a LEXICON 300 bal-, illetve jobboldalára. A kétgépes program nagyjából egyezett a kongresszusi palota terem méreteivel 3,2 másodperces zengési idővel. Ritkán fordul elő, hogy a próba felvételt követően ne kelljen a mikrofon pozíciókon kisebb, nagyobb mértékben változtatni. Itt az alapos előkészítés és az átgondolt precíz beállítás következtében nem kellett hozzányúlni semmihez. Gyakorlatilag az egész felvétel alatt nem sok dolgom akadt, a végig jó hangulatban folyt munkára ma is szívesen gondolok.

 

Mire jó a technikai forgatókönyv és annak egyes részletei? Vannak „kollegáim”, akik „séróból” leimprovizálnak bármekkora felvételt, legyen az bárhol és bármilyen célból készülő. (MR). E remekművek kritikáival egyelőre még soha nem találkoztam az erre illetékes fórumokon, mondjuk az én lemezfelvételeim kritikái mellett. És nem futottunk véletlenül össze egyetlen külföldi helyszínen sem. (Ami igaz az igaz, a hazai helyszíneken sem!) Én maradi vagyok és ragaszkodom a klasszikus papíralapú dokumentációkhoz. Elvégre a partitúrák is ehhez hasonló célból készülnek. Megvan tehát a magam „partitúrája” miszerint a „művet majd el lehet játszani”. No most ha valaki hamisan játszik, ez a kottából azonnal kiderül. És itt van a bökkenő: a felelősség! Ezzel bizony sok esetben baj van. Továbbá ha van koncepció, és ez mások számára is érthető, akkor van min vitázni. Olyan ez, mint a térkép, amin be lehet jelölni, merre kell és lehet menni. (Öreg professzorom mondta hajdanán: a jó mérnök állandóan firkál.) A papírlapokat lehet félóráig is csendesen bámulni, azután csak valami jó is eszünkbe jut. Ha viszont nincs papír, nincs mit bámulni és a semmiről általában nem eredményes a meditáció.

 

De ezeknél vannak sokkal gyakorlatiasabb dolgok is. A részletes helyszínrajzok megmutatják a hangforrások (zenészek) és mikrofonok helyét mások számára is. A segítők irányítása nem kis feladat. Ha a hangmérnököt az amúgy is drága és kimért időben mindenki a legváltozatosabb kérdésekkel ostromolja, akkor ez előbb vagy utóbb fejetlenségbe torkollik. A beépítés kezdete előtti megbeszélésen mindenki megkapja a saját feladatát a megfelelő „papírral”. Ekkor van lehetősége azon részletek tisztázására is, amik számára még nem pontosan érthetők. Ettől kezdve önállóan dolgozik és a hangmérnökre csak az ellenőrzés feladata vár. Több tucatnyi nagy felvételnél tapasztaltam, hogy az ilyen „papíralapú” feladat kiosztás a kezdeti átbeszélés után mennyire jól működött. Amúgy is van ebben a légkörben egy feszültség, ami a felelősség miatt alakul ki. Ha mindenki „kottából muzsikál” akkor a felelősség a szerzőre hárul. A nyugodt hangulatban sokkal jobban lehet dolgozni. A negyven év alatt egyetlen ilyen jellegű hibára sem emlékezem!

 

A műszaki forgatókönyv rendszertechnikai vázlata egyben ragyogó leltár is. Minden csatlakozó, kábel, készülék, stb. pontosan kiolvasható belőle. Csak ehhez ezen a vázlaton nem csak a blokkokat kell elnagyoltan feltüntetni, hanem az összes készülék, berendezés minden egyes be-, és kilépési pontjainál levő csatlakozók fajtáit is jelölni kell. Az összekötő kábelek hosszát, végeiken a csatlakozókat, stb. Ekkor nem a helyszínen fog majd kiderülni hány kábel maradt otthon és hányféle csatlakozó nem stimmel a készülékekhez. A helyszínrajzon a kábel nyomvonal is szerepel. A kábel nyomvonal végleges helyét mindenképpen egy helyszíni bejárással kell ellenőrizni. Számozott kábeleket kell használni! Nem szabad elfelejteni, hogy egy hosszabb kábelnek is két vége van! Iszonyú káoszt okoz a beazonosítatlan kábelkupacok végeinél a csatlakozók keresgélése. Éppen az Olaszországi felvételnél történt, hogy az egyik mikrofoncsatornában szörnyű recsegések keletkeztek. A vér is megdermedt bennem, mikor arra gondoltam, hogy a majd ötszáz közreműködőt ki kell a teremből engedni a hiba kijavításáig. A rendszer úgy volt tervezve, hogy az A/D konvertereken is volt kivezérlés mérő. Az előerősítő „MUTE” kapcsolójával azonnal behatárolható volt az adott számú csatornán, hogy még analóg oldalon a mikrofon, vagy a kábel hibásodott meg. Mivel minden felvételnél kifektetek legalább két tartalék kábelt, a csere nem tartott volna egy-két percnél tovább. Ilyenkor nem lehet „tökölni” azonnal mikrofon és kábel csere! De nem ez történt. Bementem mikrofont cserélni és valami megmagyarázhatatlan okból a XLR csatlakozót szétbontottam. Az árnyékoló szövet egyik alig látható vékony elemi szála hozzáért a fantom feszültséget vivő egyik csatlakozó ponthoz. A zárlat nem volt akkora, hogy a tápegység védelme bekapcsoljon, de az iszonyú recsegéshez elég volt. A közreműködő hölgyektől kértem egy manikűr ollót, azzal elegánsan levágtam az elkóborolt huzaldarabkát és a rendszer hibája ezzel megszűnt. Tulajdonképpen az egész népes társaság derűsen végig asszisztálta a kis műtétet anélkül, hogy a hibáról tudomásuk lett volna. Szerintem nem értették azt, hogy a mikrofont miért szükséges időnként manikűrözni. Ezt a balhét a precíz műszaki tervezés és dokumentáció nélkül nem úsztam volna meg ilyen simán.

 

Életemben kétszer brillíroztam a papírjaimmal, ebből az egyiket leírom. Van a zeneirodalomban néhány olyan mű, amit legalább kétféle változatban is szokás lemezre venni. Rengeteg műben utólag beleirogatnak, de ez az eset nem ilyen volt. A beleirogatásoknál aztán vitatkoznak, hogy mi az igazi és mit kell „húzni”. A problémák lényegében tartalmi jellegűek, tehát a hangmérnököt nem nagyon érintik, vagy még is? Mozart D-dúr „Haffner” szerenádját két változatban szokás előadni. Ebben a műben van három miniatűr hegedű koncert, amit vagy felvesznek, vagy nem. Egy Ausztrál társasággal készítettem a mű teljes felvételét a tőlem megszokott precíz dokumentációval. Később a kiadó úgy döntött, hogy a rókáról két bőrt is le lehet húzni és a mű tisztán zenekari változatát is CD-n megjelenteti. Ekkor a hegedűkoncert részleteket kiemelik és kész. Igen ám, de más egy szóló előtti zenekari felvezetés és más egy téma lezárása. Ezt akkor nem vettük fel! Lázas konzultáció, mert nem kis összegekről volt szó. Ugyanaz a helyszín, ugyanaz a zenekar, ugyanaz a karmester és a pontos műszaki forgatókönyvem. Nem volt hát elvi akadálya a hiányzó néhány ütem egy évvel későbbi felvételének. Soha nem csináltam még ilyet, de ki kellett ezt is próbálni. Simán ment a „reprodukció”, de amikor a zenekart arra kértem játszón folyamatosan, hogy a hangzás tökéletesen azonos legyen, mindig csak néhány ütemnyit ismételgetett. Ritkán szoktam begurulni, de ekkor azt tettem. Mások szerint enyhén lilás fejjel berontottam a terembe és magyarul méltatlankodtam, amiből a jelenlevők egy szót sem értettek. (Hála Istennek, mert káromkodtam.) Miután lehiggadva elmondtam valahogyan a problémát, óriási röhej tört ki. Most meg én álltam ott értetlenül. Kiderült, hogy a balhéra számítottak és az, hogy bejött, váltotta ki a derültséget. Az történt ugyanis, hogy a kiadó spórolásból csak azt az egyetlen oldalt, azzal a néhány ütemnyi hiányzó résszel másoltatta ki a kottákból. A zenekar kotta hiányában tehát nem tudott mást játszani. A pótlás egyébként tökéletesen sikerült. Nincs ember, aki megmondaná, hogy egy részlet egy évvel később lett felvéve. A kiadó ujjongott, mert csupán az én költségeimért kapott egy sláger lemezt. Ezt a munkát a dokumentációk nélkül nem lehetett volna elvégezni.

 

Feltétlenül szólnom kell pár szót a szakmai etikáról, pontosabban a hangmérnöki etikáról. Abban az esetben, ha e vonatkozásban a Magyarországi jelenlegi állapotokról egy részletesebb (konkrétumokkal illusztrált) kórkép összeállításával bíznának meg valakit, akkor az illetőnek bizony néhány kötetnyi tanulmányt kellene írnia. Nem számítva azt a jó néhány elmekortani doktori disszertációt, amit több rögeszmés csúcs kollega produkálna az aspiránsoknak. Az efféle írásokra természetesen én sem vállalkozom, két okból is. Egyszer azért, mert egy sor esetben jó magam is érintve vagyok, és a vélt elfogultság vagy érdekeltség árthat a hitelességnek. Másodszor azért, mert a fölösleges dolgokkal nem szeretek foglalkozni. Néhány tapasztalatról azonban szólni szeretnék.

 

Folytatása következik...

 

Írta: Mocsáry Gábor

 

(Mocsáry Gábor a wikipédián)

Hozzászólások

Bejelentkezés

Belépve marad?

Bejelentkezés

Partnerek