Oktopus Blog > A hangmérnöki foglalkozás „abc”-je - V. rész

Publikálva: 2015-01-12 10:01:07 - Címkék: A hangmérnöki foglalkozás „abc”-je - V. rész

Mocsáry Gábor világszerte zsebelt be díjakat felvételeivel az elmúlt 30 évben. Az oktOpus Multimédia Intézet vezető oktatója ellentmondást nem tűrően tárja most elétek véleményét, és egy élet tapasztalatát több részes cikkében. Íme az ötödik rész.

 

IDE kattintva olvashattjátok a NEGYEDIK részt...

 

Előfordult párszor, hogy „vizsgáztatni” szerettek volna eléggé furcsa körülmény között. Többnyire arról volt szó, hogy valami álürüggyel megkértek segítsek, adjak tanácsot, mutassam meg, hogyan kell csinálni. Az ilyen eseteknél a többnyire kényszer szülte technikai felszerelés állt rendelkezésre, aminél az alapvető hiba, hogy az adott produkcióhoz teljes mértékben alkalmatlan volt. Szeretnék egy dolgot leszögezni: csodákra én sem vagyok képes! Az elvárásokhoz alkalmatlan eszközökkel nem lehet igényes munkát végezni. Erre senki nem képes! Lehet valamivel többet kihozni a dolgokból, de ez még nagyon kevés ahhoz, hogy jó is legyen.  Az eredmény pedig: no lám, a nagy „Mester” sem tudta megcsinálni, akkor mit ugrálnak a csapnivalóan pocsék hangzásért jogosan felháborodott emberkék. Egyet nem szabad elfelejteni, hogy amikor az eredményeimet összegzem, akkor abba a technikai és műszaki megoldások éppen olyan nagy hangsúllyal szerepelnek, mint a többi. Nézzük e téren, hogyan állunk. A számomra érthetőbb kombináció az, amikor se technikai se szakmai színvonal. Ekkor van magyarázatuk a minősíthetetlenül rossz eredményeknek. Ami kissé érthetetlenebb összeállítás az, amikor van csúcstechnika és nincs szakmai színvonal. Ez utóbbi kombinációk azok, amikkel itthon gyakrabban találkozom. Rendszerint ezen esetek mögött mindig ott található egy ember etikátlan hozzáállása. Azért etikátlan szerintem, mert az egy dolog, hogy a munkájával magát minősíti, de az már nem, hogy ezzel az előadóról is kiállítja a szegénységi bizonyítványt. Rengeteg negatív kritika ért azért, mert a munkatársaim és megrendelőim között keményen szelektáltam. Hiába a nagy rokonszenv, ha úgy érzem a közös munkánk ilyen, vagy olyan okokból nem lesz eredményes. Etikátlannak tartottam adott esetben egy kevésbé tehetséges művészt áltatni azzal, hogy a felvételemmel nagy lépést tett meg a világsiker felé. Csak azért, hogy ebből anyagi hasznom lehessen, és egy referencia felkerüljön a listára.

Bevett szokás az értéktelen referenciák látványos felsorolása. Gyakori, hogy egy-egy „stúdió” honlapján dekoratív referenciák halmazával találkozom, színes CD borítok fotóinak formájában. Vettem a fáradságot és néhánynak utána néztem. A felvételekről nem teszek közzé kritikát, mert azt semmilyen vonatkozásban nem óhajtom megtenni. Kiderült, hogy a CD-k között rengeteget az olyan, amiből jó, ha egy féltucatnyit eladtak. (Ezeket is az előadók rokonsága vásárolta meg szolidaritásból.) Emberileg érthető, hogy minden előadó hanghordozóra vágyik, akár melyik műfajról is van szó. Ha a tehetségét más nem képes felfedezni, akkor felfedezi azt saját maga, és uzsgyi be egy referenciákkal teleaggatott stúdióba, hogy nagy karrierje a kezdetét vegye. Itt azonnal meggyőzik hatalmas talentumáról és arról, hogy ezt egy kiemelkedően színvonalas felvétel tartalmában kell megörökítenie, ha ennyit meg ennyit fizet a „hangmérnök” úrnak. Ismerős a történet? Egy újabb értéktelen referencia felkerül a „stúdió” honlapjára, hogy lássák a balgák mi a világszínvonal. Hát ennyit az etikáról. A véleményem pedig az, hogy a pénz és az önző becsvágy, e két vírus halálosan megfertőzte az egész magyarországi szakmát!

 

­

Az egyik legnehezebb dolognak tartom egy hangfelvétel hozzáértő minősítését. Nagyon sokan úgy képzelik, hogy ez javarészt a „tetszik, nem tetszik” bírálat bővebben kifejtett változata. Sőt a „szakírók” szinte művészi fokon állítják össze az értelmetlen jelzőkből álló véleményüket mint, hogy él a színpad, mozognak a szólamok, fényesek a hangszínek, sőt a hangszerekkel együtt elválnak egymástól, stb. Néha annyi marhaságot olvashatok, vagy hallgathatok egyvégtében egy-egy „szakértő” hanglemez kritikában, hogy napokig gondolkodom azon, vajon mit akarhatott ezzel mondani? Egyszer arra vetemedtem, hogy kíváncsiságból megvásároltam a csodálatosra kritizált CD-t, hátha le vagyok maradva, és pótolnom kell a „szakértelmet”. Hát persze, hogy nem tudtam meg miként él a színpad és miért nem nőttek össze a hangszerek, csak egyszerűen egy semmitmondó pocsék felvételt hallhattam. A kritikákról egyébként azért is nehéz véleményt alkotni, mert az idiotizmus magában hordozza a meghatározhatatlan stílus jegyeket. Ez manapság a zenei felvételekkel kapcsolatban nagyon is tetten érhető. Továbbá egyetlen szakma sem mentes attól a jelenségtől, hogy művelői a figyelem felkeltése érdekében olyan eszközökhöz ne nyúlnának, ami sok esetben tartós károkat okoznak. Ez utóbbi viszont abban nyilvánul meg leginkább, hogy egy pár idióta uralja a médiát. Ha ehhez még az illető önjelölt esztéta „beszédhibás” is, akkor tuti nyerő a sztárversengésben.

 

Egy hangfelvételről nagyon sokféleképpen és sokféle tartalommal lehet véleményt alkotni. Jó időbe tellett tehát, amíg a saját módszerem kialakult. Fontosnak tartottam és tartom ma is, hogy a kritikai megfogalmazás ne általános, úgymond főleg fogyasztói szempontokat tartalmazzon, tele szubjektivitásokkal, hanem legyen tárgyszerű, konkrét és főleg a jelzőkből következtetni lehessen a hibákra. (Véleményem szerint a hibákat kell észre venni, és a jó legyen természetes!) Mit értek itt fogyasztói szempontnak? Többek között azt, amikor a „kritikus” olyan véleményt ad a remekműről, amit az adott műfajt kedvelők a kedvenceikről hallani szeretnének. (Az ilyen kritika viszont reklám, ahol más etikai normák az uralkodók.) Miután vitathatatlan, hogy a felvételeket döntően a készítőjük kritikai érzéke minősíti, egyszóval kihat a lényegre, tehát nem mindegy, hogy miként alkot véleményt a hangmérnök. Ráadásul ezt a keverőpult mellett folyamatosan, gyors tempóban kell gyakorolnia, végig a felvétel időtartama alatt. Ha a jelzők kiválasztása és az ezeket kiváltó okok nem egyértelműen azonosíthatók a felvétel tartalmával, akkor ez csak arra enged következtetni, hogy az illető nem hallja meg azt, amit kellene. Legyen akár hangmérnök, avagy kritikus, illetve mindkettő egy személyben. Nem véletlen tehát, hogy az egész világon nagy hangsúlyt fektetnek a stúdiók monitor rendszereinek minőségére. Ha ebben a vonatkozásban teret engedek a szubjektivitásnak, akkor a felvétel nem más, mint az adott monitor rendszer „fényképe”, rosszabb esetben a hangmérnök ízlésének lenyomata. Egy-egy balul sikerült felvétel hallgatásakor szinte lehetetlen a hibákat visszavezetni e két ok valamelyikére.

 

A hangmérnökök közül nem kevesen állítják azt, hogy hangfelvételt elemezni, minősíteni igazából csak az tud, aki maga is képes jó felvételeket készíteni. Sok igazság van ebben, de mégsem lehet ezt teljes mértékben elfogadni. Inkább azt mondanám, hogy nem csak egyféle jó kritika létezik. Nyilván másképpen fogalmazok akkor, amikor egy-egy részletében szeretném kijavítatni a felvételt, és ezt félreérthetetlenül közölnöm kell a közreműködőkkel. Ez sem könnyen megoldható feladat. Ekkor, az egyébként szakmailag nagyon egyszerűen kifejezhető hibát, vagy annak az okát konvertálnom kell, ráadásul valószínűleg nem műszaki kifejezésekkel, hogy a zenész is tudja, pontosan miről van szó. (Ha ekkor azt kérném, hogy játszanak „fényesebben”, vagy netán úgy, hogy „éljen a színpad”, gondolom komplett hülyének néznének és a legszerencsésebb esetben is elküldenének a melegebb éghajlatú tájakra.) Azután másképpen minősítek egy felvételt szakmailag, és másképpen magamnak. A művészi színvonal megítélése nem biztos, hogy a feladatom. Természetesen ez utóbbi vonatkozásában is idővel kialakult bennem egy kritikai érzék, de ezt kizárólag „magán használatra” tartom fenn. Más vonatkozásban lehet jó a kritika, amikor a hangzást a művészeti tartalom kifejezésének rendelik alá. Általában a mérvadó és a világon mindenütt elfogadott kritikai fórumokon csak igen ritkán foglalkoznak külön a hangmérnöki munkával. Bevett módszer, hogy öt csillagig minősítik a hangzást. Vagy ha valami különleges megoldást tartalmaz a felvétel, ami a szokásostól eltérő és újszerű akkor említik meg pozitív vagy negatív módon a hangmérnököt. Ennek az egyszerűnek látszó módszernek nagyon kézenfekvő a magyarázata: a rossz felvételek nem jutnak el idáig.

 

Egy gyakorló hangmérnököt kell, hogy az ilyen jellegű magasabb szintű kritikák is érdekeljék, hiszen visszajelzése a munkája minőségének, de számára sokkal fontosabb a felvételek készítésekor a „real time” értékelés. Hogy ez miért és mennyire fontos, arra lehet akár kissé elvont magyarázatot is találni. A klasszikus filozófia szerint van az „individuum”, a vizsgáló, értékelő személy, van az eszköz és a vizsgálat tárgya. Azért, hogy ne legyen egyszerű a dolog, Heisenberg elmélete szerint (bizonytalansági reláció) az eredmény függ az eszköz pontosságától, azaz soha nem a valóságot kapjuk. Egyszerűsítsük le az elméletet a hangtechnikai gyakorlathoz. Az individuum a hangmérnök, az eszköz a monitor, a vizsgálat tárgya pedig a hangesemény. (A mikrofont és a többi berendezést szándékosan hagytam ki.) Ez a lánc egy végletekig egyszerűsített vonal, mert a szubjektív érzet, az esemény virtuális térben való megjelenése elméletileg egy sokkal bonyolultabb okfejtést igényelne. Azonban ebből is világosan látszik, hogy a monitor szerepe az eredményben abszolút döntő lehet. A kiértékelő személy pedig (hangmérnök vagy a kritikus) csak olyan eredményre juthat, ami a meglévő ismeretei, és képességei határain belül van. Itt a kör bezárul!

 

A több tízéves gyakorlat alatt kialakított minősítési módszerem röviden tíz szempontban foglalható össze. Természetesen ebben az esetben a térhatású hangfelvételekkel foglalkozom:

1.       A virtuális tér kialakítása (műfaj-, hangforrások száma-, kiterjedése szerinti tér nagysága). 

2.       A hallgató pozíciója (helye) a virtuális térben mennyire reális.

3.       A „bázis” (sztereó bázis) mérete az irányok érzékelhetősége szempontjából.

4.       A hangforrások virtuális térbeli elhelyezkedésük szerinti egyensúlya:

          a., a teljes bázis szélességen belül,

          b., az oldalak és a közép (virtuális center) viszonyában,

          c., zeneileg, a szólamok arányában.

5.       A hangkép szelektivitása:

          a., a szólamok értelmezhetősége,

          b., a szólamok dinamikai függetlensége, és

          c., az elfedések mértéke szerint.

6.       A hangzás dinamikája (forte, piano, crescendo, decrescendo).

7.       A hangkép (virtuális tér) mélységi tagoltsága.

8.       A hangzás tisztasága (torzítások, torzulások).

9.       A hangforrások jellegének való megfelelés.

10.     Össz benyomás (virtuális tér, hangkép, dramaturgia).

        

 

        

Írta: Mocsáry Gábor

 

(Mocsáry Gábor a wikipédián)

 

 

 

 

Hozzászólások

Bejelentkezés

Belépve marad?

Bejelentkezés

Partnerek