Oktopus Blog > A hangmérnöki foglalkozás „abc”-je - II. rész

Publikálva: 2014-11-23 12:32:15 - Címkék: A hangmérnöki foglalkozás „abc”-je - II. rész

Mocsáry Gábor világszerte zsebelt be díjakat felvételeivel az elmúlt 30 évben. Az oktOpus Multimédia Intézet vezető oktatója ellentmondást nem tűrően tárja most elétek véleményét, és egy élet tapasztalatát több részes cikkében. Íme a második rész.

 

IDE kattintva olvashattjátok az ELSŐ részt...

 

A soksávos hangfelvételi technika egy eddig ismeretlen új fogalmat teremtett: a „pseudo-stereo” fogalmát. A popzenei hangfelvételek kálváriája tulajdonképpen itt kezdődik. Ahhoz, hogy érthető legyen pontosan mit is jelent ez a fogalom, a pszichoakusztika ismerete szükséges. Nem szabad ebbe az „álsztereó” kategóriába sorolni azokat a legváltozatosabban kiagyalt módszereket, amikkel a régi mono hangfelvételeket úgymond sztereósították. Ezzel a legtöbb esetben teljesen tönkretették őket. Ismert tény, hogy a hallásunkat legjobban kiszolgáló hangfelvételi technikát éppen az emberi hallás fiziológiája boncolgatása közepette találták ki. Minőségében ezért áll a többi rendszerhez képest jobb helyen. A virtuális térben a hangforrások megjelenítéséhez, irány és távolság vonatkozásában két, fontos összetevő szükséges. Az intenzitás-, és az időkülönbség. Ámbár egyenként is hatással vannak a virtuális lokalizációra, azonban a természetben ezek mindig összetartozó jelenségek. A virtuális térben megjelenő hangforrások tekintetében a mélységi érzet és az irány, valamint a kiterjedés a minőséget döntően meghatározó tényezők. Ezek pedig csak a sztereó két független, de azonos értékű csatornájában közvetített, egy-egy hangforrásra vonatkozó, intenzitás-, és időkülönbség egyidejű megjelenésével garantálhatók. Különben olyan kellemetlen következményekkel kell számolni, mint az elfedés és még vagy egy tucatnyi kellemetlen hiba. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a „klasszikus” (és most tényleg a klasszikus szó igazi értelmét kell venni) sztereó jel M és S összetevőkből áll. Az M az összegjel, az S a különbségi jel. Ide tartozik rögtön a mono kompatibilitás fogalma is, de erről majd később. A valódi „térinformációt” az S jel hordozza, és ez teljesen logikus, mert ha mindkét csatornában azonos, azaz M jel van, akkor valójában mono hangot hallgatunk, legfeljebb két csatornával. A térérzethez tehát a valóság tartozik és ezt jelenleg csak az említett két fontos összetevő (fázis és intenzitás) egyidejű jelenléte biztosítja. Ha a kettő bármelyikét időben leválasztom, és utólag akarom az MS jeltartalomba behelyezni, akkor maximum térhatásról beszélhetek. Azaz úgy hat majd a dolog, mintha térben lenne. Csakhogy ez semmiképpen nem áll közel a valósághoz és bármennyire is kellemetlen, de nem sikerül és ezt az egysíkú hangkép, az elfedések, az irányok szerinti felbontás beszűkülése, és még egy sor más jellegű torzulás fogja jelezni.

 

Nézzük tehát azt, hogy a soksávos hangfelvétel technika miképpen akarja létrehozni a sztereót. Pontosabban az már kiderült, hogy sehogyan sem tudja, legfeljebb annak hol így, hol úgy sikerült utánzatát a „pseudo-stereo” változatot. Az első ellentmondás az, hogy a legtöbb sáv mono. Keveréskor a panorámaszabályozókkal a mono jelek sztereó csatornánkénti tisztán mennyiségi szétosztása történik, ez pedig csak intenzitás különbséget jelent. Továbbá pszichoakusztikai jelenség, hogy minden sztereójelbe bekevert mono jel a térérzetet iszonyúan lerontja. Ha tehát akad néhány sztereó sáv, azzal sem javul lényegesen a helyzet. Szerintem kár is tovább menni, már ennyi is elég ahhoz, hogy sztereóról egyáltalán ne lehessen beszélni. A legnagyobb blöff az, amikor egy szintetizált hangot sztereóban tesznek a sávokra. Tudomásul kell venni, hogy a sztereó igazi értelmezéséhez minimálisan két mikrofon tartozik! Az MS-hez egy gömbi és egy nyolcas karakterisztikájú, maga az elv ebből a felismerésből származik. Ebben az esetben az emberi hallás irányfelbontó képessége 3-4 fok! Tessék meghallgatni egy soksávos popzenei felvételt. Három nagy hangszerrakást hallunk, egyet balról, egyet jobbról és egyet középről, pedig a „mester” valószínűleg rettenetes precízen „kicentizte” a bázisban azt a pártucat sávot! Azután amikor az „énekes” elkezd középen ordítani, akkor átmenetileg abból az 50-60 sávból semmit nem lehet hallani. No de manapság kit zavar ez?

 

Ezek szerint nincs megoldás? De van, csak nem kell a klasszikus sztereót mindenképpen erőltetni, mert az úgy sem fog sikerülni! Gondolkodjunk egy kicsit. Az intenzitás különbség, mint egyik fontos összetevő viszonylag egyszerűen, a panorámázott sávokról rendelkezésre áll. Az időkülönbségeket, amik valójában relatív fázishelyzeteket jelentenek, azokat az effektek tehetik a jelcsomagba. Megfigyelhetjük, hogy az eszement effekteket nem számítva az összes szerkezet a fázissal manipulál, és ez nem véletlen. Mert azok az emberek, akik ezt a technológiát összehozták egyáltalában nem voltak buták. Az effektek használata tehát nem csupán alkotói fantázia kérdése, hanem kőkemény pszichoakusztikai megfontolások eredménye. Természetesen a kettő nem zárja ki egymást, legfeljebb néha zavarja. Minek után a soksávos felvétel ahány annyi féle lehet, ezért roppant nehéz általános effekt használati szabályokat megállapítani. Van egy műfaj, amelyik zseniálisan igazította hozzá magát a soksávos hangfelvétel technika fogyatékosságaihoz, még zeneileg is. A Metál oldalanként egy-egy rettenetesen eltorzított gitárral, középen a dob és a basszus, benne egyáltalán nem az érthetőségre utazó ének. Hát lehet kérem elemezni, hogy ennek a műfajnak vajon mennyit árthatnak a „pseudo-stereo” hangzás hátrányai.

 

A térhatás előidézésének, létrehozásának is meg vannak a maga fortélyai. Itt nem a hallgató pozíciója a fontos, hanem a hangszerek tere és érvényesülése, akár a hallgatóhely meghatározására alkalmatlan, független, de egységes virtuális térben. Amivel ennek a követelménynek biztosan nem lehet megfelelni: az a bázis sztohasztikus zengető. Sztereónak szokás eladni és ennek következtében két be-, és két kimenete van de valójában „egygép”. A szimulált visszaverődéseket és a lecsengéseket nagy sebességgel véletlenszerűen ossza szét a két kimenet között függetlenül attól, hogy a jelek eredetileg melyik oldalról jöttek. Ez az effekt csak az amúgy sem túl meggyőző irányokat mossa végkép el. Aki tehát olcsó hangkártyával és csodábbnál csodább kütyük halmazával midizve „alkot”, az ne is számítson semmiféle térhatásra és plasztikus hangképre. Valószínűleg csodás egyveleget fog mixelni, de csak saját magának. A kétgépes szerkezeteknél kezdődik a minimum. (LEXICON 240, 300) És a darabszám sem lényegtelen. Volt alkalmam egy zenés darab playback alapjait újra keverni egy kifejezetten erre szakosodott stúdióban, ami csak technikai helyiségekből állt. Itt a 24 sávos, kétcollos géphez négy LEXICON 224XL készülék volt. Akkoriban egy ilyen gép az interfészekkel együtt több, mint fél millióba került. Idehaza viszont akinek évi százezer volt a fizetése, az taxival járhatott a munkahelyére. A cölöpök a vízben drágák és a cölöpverés sem olcsó mulatság, de hát egy dolog a vízen járás és más dolog a búvárkodás. Aki felszerelés nélkül alkalmilag búvárkodik (Khon a korábbi viccemben), az egy darabig lát valamit, de őt többé már nem látja senki. Aki viszont a vízen jár azt egyfolytában bámulják és idővel pénzt is kérhet érte.

 

Tapasztaltam nem egyszer, hogy mennyire csodálkoznak egyesek azon, hogy a hatvan-, hetvenmilliós keverőpultok monitor moduljain ott virít a mono gomb. „Ez ideje múlt, mono felvételt már régen nem készít senki. Minek ez egy méreg drága digitális pultra?” hallottam a megjegyzéseiket. A válasz rendkívül egyszerű! Akik a pultokat tervezték, azok jól ismerik a hangmérnöki szakmát. A sztereó jeltartalomban az egyensúlyt, az MS jelkomponensek optimális arányát, összegezve tehát magát a sztereó egyensúlyt a leggyorsabban az úgynevezett mono kompatibilitással lehet ellenőrizni. Ezután következik a korrelációmérő és a gonioszkóp. Maga a művelet rendkívül egyszerű: lehallgatás közben megnyomom a monogombot és ha a fele hangszer eltűnik, akkor baj van. Tanulságos a mai soksávos „termékeket” hallgatva néha ezt a gombot benyomni. Elrettentő következménye lesz. Holott a soksávos hangfelvétel technika kényszer effekt használata következtében kiemelten fontos a lépésről lépésre változó fázisviszonyok gyakori ellenőrzése. Azután egy dolog a hiba tényét megállapítani és más dolog az okot megkeresni és megszüntetni. Ezt megtenni egy koncepció nélküli, esetileg összeimprovizált hangszerelésben vagy nagyon nehéz, vagy lehetetlen. Márpedig a soksávos munkákra idehaza ez a jellemző.

 

Célszerű hát a több bázisú mikrofonos rendszerekhez hasonlóan dolgozni, amikor a mikrofonok jeleit a sávok helyettesítik. Ekkor egy-egy sztereó sáv pár egy-egy mikrofon párt jelent, ahol az egyensúly függetlenül létrehozható, ellenőrizhető és javítható. Csakhogy ez a módszer eszköz igényes és macerás (több sáv és drága effekt). A korszerű kétgépes digitális effekt berendezéseken megfelelő ismeretek birtokában olyan programokat készítek, amilyent csak akarok. Ha az eddig mono sávra tett hangszert a programmal meghatározott térszerkezetbe helyezem, tehát már az alapsávban konkrét fázishelyzetbe hozom és a mono helyett egy sztereó sáv párra írom, akkor a végső keveréskor a hangszer a virtuális térben könnyen az előre tervezett helyére tehető. A sztereó egyensúly feltételeinek megfelelő sáv párokat korlátlan számban egyesíthetem, akár kisebb, akár nagyobb bázissal. Azt is mondhatnám, hogy a panorámázás csatornák közötti szimpla jelmennyiség elosztása helyett a sztereó kép bázis szélességeivel manipulálok. A kettő között nagy a különbség! Választhatok kettős vagy hármas mélységi tagozódást, ennél többet nem érdemes, mivel a virtuális térben érzékelhető távolságok vonatkozásában a 9-10méter után már a „nagyon messze” tartomány kezdődik. Digitális technikában a 7-9 millisec késés igen jól érzékelhető 3méteres távolságot ad.  A „nyersanyagot” tehát az effekt berendezésen át kell a sávokra rakni és az „előkezelés” mértékét a belső direkt és effekt út százalékos arányával lehet a tervezett síkonként meghatározni. Már a legegyszerűbben programozható elsődleges visszaverődéssel is szétválaszthatók a sávok. Az így készített felvételeknél lokalizációs javulás lép fel, az elfedések majdnem teljesen megszűnnek, és a hangforrások elkezdenek élni a virtuális térben. Csak hát ez a módszer nem mindenkinek fog menni, mert amit már alapsávon rátettem, azt már többé leszedni nem lehet. Ott vagyunk ahonnan kiindultunk, mert a felvételt előre, részletesen meg kell tervezni, ehhez pedig minimum egy hangszerelés kell, ami ugye a spontán alkotó és az önkifejező „művészekre” egyáltalán nem jellemző. Mindenesetre akadt a módszeremmel kapcsolatban néhány kétkedő, egészen addig, amíg ki nem próbálták. Feltűnő javulásról számoltak be, sőt némi tapasztalat megszerzése után kialakították a saját módszereiket, programjaikat egyre jobb eredménnyel. Mindenki az elfedések megszűnését tartotta a legfontosabbnak. Tapasztalataik szerint a dinamika is érezhetően megváltozott, azaz a túlzott kompresszióra, ami ebben a műfajban jellemző, a szólam érthetőség javítása érdekében már nem volt szükség.

 

 

A jó hangmérnök, akit szívesen foglalkoztatnak, egyben producer (menedzser), zeneirendező, dramaturg, rendszertervező, stb. és még a csoda tudja, hogy mi mindennel kellett foglalkoznom:

- A felvétel helyének kiválasztása. Vagy az általam előre meghatározott igények szerint, vagy a megrendelő által felkínált választékból. Térfogat (köbméterben), burkolatok, világítás, szintenkénti építészeti alaprajzok, technikai helyiség, hangszeres pihenők, kábel nyomvonal, kommunikációs csatornák, hálózati csatlakozás, érintés védelem, baleset védelem (kórusdobogók, kábeltakarások, közlekedési útvonalak). A végleges helyszín bejárása, ellenőrzése. (Dobogók, emelvények, takarások, a technikai helyiség akusztikai csillapítása, zajmérések. Egyetlen recsegő szék, emelvény, karmesteri dobogó az egész felvételt tönkre teszi!)

- Egyeztetés a karmesterrel, a zenekar művészeti vezetőjével, a szólamvezetőkkel, szólistákkal, kórus mesterrel, kiadó producerével a felvétel technikai és időrendi lebonyolítása végett. (Hangszerszállítás ütemezése, kották.) A próbarend meghatározása.

- A technika beépítése (rendszertechnikai blokkvázlatok az egyes beállásokra, a helyszín berendezése, kábelezés, mikrofonozás, rendszertechnikai próba. (Zárt videó lánc, diszpécser vonalak.)

 

Amikor egy költséges produkció előkészítése elindul (például egy opera felvétele nemzetközi társasággal), a munka egyes fázisait nem lehet és nem is célszerű különválasztani. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy káosz van. Két területen alakul ki a nyüzsgés, a közreműködők szervezésével járó feladatok vonatkozásában (ez engem nem érint, csak legfeljebb az időpontok miatt), és magának a produkció lebonyolításának feladataival kapcsolatban. Van első munka és van, amikor az eredményes együttműködés miatt kapok ismét megbízást. Bárhogy is alakulnak az események, „nyeretlen kezdőt” ezen a szinten nem foglalkoztatnak. Alaposan tanulmányozzák a referenciákat és ennek, mint később látni fogjuk, meg van az oka. Az első verzió, hogy elfogadják (csendesen felkínálják) a teljes hatáskörű egyszemélyes irányítás lehetőségét, döntés és felelősség vonatkozásában, a felvétel legapróbb technikai részletéig. Ha a hangmérnök ezt elfogadja, akkor innentől kezdve, szinte nem tud olyan kéréssel előállni, amit azonnal, minden kommentár nélkül ne teljesítenének. (Majd a végén „fenéken billentenek” az abszurd igényeimért, de munka közben nincs kifogás, nincs vitatkozás.) Másik verzió, hogy egyes részlet feladatokat, úgymond leadhat a hangmérnök, de ezzel ő maga is bizonyos vonatkozásokban a végrehajtók sorába kerül. Ezt a megoldást nem próbáltam ki, mert a hírem mindig megelőzött, miszerint elvárták tőlem a felvétel technikai irányításának teljes felelősségét. Mit mondjak, iszonyú lélektani teher ez, de megéri. Alapelvem, hogy a teljes felvétel idején a technika szinte észrevétlenül maradjon a háttérben. Csak a piros lámpa legyen az egyetlen jele annak, hogy a hangmérnök még életben van.  Ami a mikrofonok előtt zajlik az ilyenkor a fontos, és nem „a műszaki stáb heroikus küzdelme a sikerért” című produkció. Az alkotás lázában hogyne lennének veszekedések és viták. De kizárólag a művészek között, néha éppen a karmester viszi a „prímet” a morgolódásban. Előfordult, hogy a világhírű olasz tenoristát az utolsó pillanatban hozták vissza bőröndöstől a repülőtérről, mert megsértődött. Azt hittem, hogy nem jól látok! A két, méretes bőröndöt kétoldalt letetette a mikrofon állványa mellé és úgy kabátban, kalapban az áriát elsőre elénekelte hibátlanul, amin mellesleg a karmesterrel napok óta veszekedtek. Majd, mint aki „csak azért is” győzött, felkapta a két bőröndöt (a súlyától majdnem összecsinálta magát), és mint egy hadvezér, lila fejjel kitántorgott a színpadról. Ha viszont nekem nem tetszik valami, akkor azt rendszerint a szünetben beszélem meg az érintettel és nem a „hangos bemondón” keresztül tartok oktatást.

 

Az átlagosnál nagyobb, esetenként kimagasló költségvetésű, élvonalbeli közreműködőket felvonultató produkciók egyáltalában nem olyan népszerűek hangmérnöki körökben, mint azt sokan gondolnák. Ámbár vitathatatlan, hogy a részvétel rangot jelent, és a tiszteletdíjak sem hétköznapiak, de a kimagasló teljesítmény természetes elvárása mindenki számára nyomasztó lélektani teher. (Amit beszereztem: gyomorfekély, magas vérnyomás, szívritmus zavar, enyhébb infarktus, átmeneti koffein-, és nikotinmérgezések.) Semmi esély nincs arra, hogy gyengébb teljesítménynél bárki másra lehetne a felelősséget hárítani, még a legkisebb mértékben sem. Röviden: nincs kidumálás, ezen a szinten abszolút mércével mérnek! Ezek a felvételek nem kopnak ki a piacról. A kiadó filozófiája, hogy olyan felvételt készíttet, ami nem az előzőt váltja fel, tehát ha az adott művet még egyszer felveszik, akkor az e mellé fog kerülni a választékban. És, hogy milyen produkciókról van szó, azt elmondom a következőkben.

 

Az olaszországi RICORDI (Milano) kiadótól 1995-ben kaptam a következő megbízást. Az Olasz Állam a fasizmus feletti győzelem ötvenéves évfordulója alkalmával egy reprezentatív zenemű kiadását tervezte. Azio Corghi, kortárs zeneszerző az alkalomra írt művének: La Cetra Appesa címmel egy kantáta, amit egyúttal a világ nagy székesegyházaiban is bemutatnak, (Bologna, Paris, stb.) kell a digitális felvételét elkészítenem.  A felvételek 1995 februárjában zajlanának. Helyszíne a Salsomaggiore Terme (Parma) hatalmas kongresszusi palotája. A produkció karmestere Will Humburg (a szó jó értelmében véve egy megszállott őrült, ő viszont engem tart ugyanennek), rendezője pedig maga a szerző. Gondoltam, olyan munka ez, mint a többi és elvállaltam. Csak amikor megkaptam a partitúrát, akkor kezdtem gyanakodni, tudniillik a csomag akkora volt, mint egy lapra szerelt bútor doboza. Továbbá a helyszín alaprajzai sem egy kamarazenekari mű felvételére alkalmas helyszín benyomását keltették. Megtudtam, hogy azért kaptam én a megbízást, mert a referenciáim többsége nagy létszámú előadói gárdával produkálható felvételek, mások pedig elrettentek a feladat nagyságától. Ekkora létszámra azonban én sem számítottam. A mű százhatvankéttagú szimfonikus zenekarra, amiben csak az ütők negyvenketten voltak, két hetvenfős vegyes kórusra, egy százfős úgynevezett coro popolare és egy negyvenötfős rézfúvós együttesre, amit a partitúra banda néven tartalmazott, továbbá egy szopránra és egy narrátorra íródott. Ez ugyebár négyszáznegyvenkilenc ember, ha senki nem betegedik meg! Az igazi frász csak a partitúra átnézése után jött rám. A csúcspont a következőképpen alakul: a nagyzenekar tutiban játszik, miközben a szoprán síkogat és a narrátor vészjóslóan mondja a szövegét „a fasiszták a villanyoszlopra szegezték a csecsemőket…”.  A két kórus pedig aláfesti a drámát. Majd lassan „kintről” Verdi Nabucco ismert dallama kezd a coro popolare és a banda előadásában egyre jobban hallatszani, amit lassan a zenekar és a két kórus átvesz, majd a teljes tuti néhány ütemig a csúcson van. Én viszont a szerzői koncepciótól kerültem azonnal a csúcsra!

 

Átéltem már egy pár drámai helyzetet, de ez még az én idegeimnek is sok volt. A felvétel kiválóan sikerült, bár akadtak némi nehézségek. (RICORDI CRMCD 1037) Legelőször is a teljes nézőtérről kiszereltettem a székeket, ez még nem okozott akkora felfordulást, csak a kórusoknak nem tetszett az állás. A banda, azaz a fúvós zenekar azonban sehogyan sem fért a képbe, különösen, hogy ők többnyire „távol vannak”. Lebontattam az emeleti tolmácsfülke sort és azonnal kiváló helye lett a rezeseknek. Pontosabban ez nem így történt, mert a pazar kongresszusi terem lebontására egyáltalán nem gondolhattam. Csak, mint elképzelhetetlen megoldást vetettem fel viccesen az egyik kávészünetben. Ám a főnők ne vicceljen és reggelre, a legnagyobb ámulatomra egyszerűen eltűnt az egész emelet berendezése, falastól, fülkéstől, ablakostól, csak egy szőnyegpadlóval borított és ideiglenes korláttal lezárt placc maradt ahol a rézfúvós társaság javában gyakorolt. Gondoltam, ez is a könnyűszerkezetes építkezés egyik előnye. Végezetül még annyit a magyar aranylemez tulajdonosoknak, hogy a CD-t félmillió példányszámban gyártották, és kilencvenhét országba küldték szét, és ez csak egy felvételem a több száz közül. Jellemző, hogy a CD, ami mindenképpen különlegesség, nem található a Magyar Rádióban, én meg nem erőltetem rájuk.

 

IDE kattintva olvashatjátok a HARMADIK részt...

 

 

Írta: Mocsáry Gábor

 

(Mocsáry Gábor a wikipédián)

Hozzászólások

Bejelentkezés

Belépve marad?

Bejelentkezés

Partnerek