Oktopus Blog > Kifordítom, befordítom - I.rész

Publikálva: 2015-03-02 11:26:50 - Címkék: Kifordítom, befordítom - I.rész

Kishonti István eme történetében egy mesevilágon keresztül mutatja be a hangmérnök és a zene kapcsolatát.

(Réges-régen történt, a képzelet vidékén

 

Vegyük elő ükanyáink tágas, díszes, faragott hajókofferét vagy tulipános ládáját, és rakosgassuk bele szépen sorban a gonddal válogatott hangtechnikai ékszereinket a megfelelő kapcsolásban, hogy a Nagy Fantázia Úton, amire indulunk, biztonsággal kapaszkodhassanak egymásba, majd zárjuk be gondosan e kincses ládát, és gyorsan veszítsük el a kulcsot. Nehogy eszünkbe jusson nyitogatni, kukucskálni, mert mostantól nem róluk lesz szó. Ők csak nyugodjanak és fűtsenek békében üzemi hőmérsékleten, a kulcslyukat meg tömjük el díszes aranyszövetű zsinórral (mesebeli, sohasemlesz interkonnnnekt), hogy a külvilág és belvilág kapcsolódhasson egymáshoz. Vegyük úgy, hogy ami ott bent van, az egységes egész, és olyan, amilyen. Meg nem változtatható. )

 

Teljen, múljon az idő…, mígnem egyszer csak valaki váljon nagyon kíváncsivá, mi van odabent – a Ládában. Benézni nem tud, mit tehet hát? A kint lévőt és a bent lévőt csak a zsinór köti össze. Nézi, nézegeti a kis tudatlan, azt látja, ez olyan, mint valami drót. Elkezdi törni a fejét. Megfogja a végét, és legnagyobb döbbenetére a Láda megszólal (azaz, hogy éktelenül búg, zizeg és prüszköl). Nono, ugrik hátra. Ez szól. Ezzel rá is jött a nagy igazságra, hogy kapcsolat van a drót vége és a láda hangja között. Nem tudja szegény, hogy ősrégi talány az, ami előtt áll: mi a kapcsolat?

 

Nohát már! Ha ez egy drót, arra rá lehet kötni valamit! Igen ám, de mit? Bármi legyen is odabent, csak az az érdekes, hogy milyen jó a kapcsolat a drótvégen bemenő és a megszólaló izé között. Ami kijött, az ugye hang. Hisz’ hallom. Amit beküldök tehát, valami hang kellene, hogy legyen. Találtam egy ládát, itt van, szinte ingyen, használhatnám is valamire, ha tudnám, mit tud. Ha beküldenék hangot, kijönne a hang, és nekem csak azt kellene meghallanom, megfelelő hang jött-e ki. Ha igen, mit törődöm vele, mi van odabent, helyesen szól, és kész.

 

De tényleg, hogyan szól? Mivel döntsem el? Ami bemegy, az ugye hang. Olyan hangot kellene beküldeni, amit ismerek. Ismerem a fák susogását, a víz csobogását, a kedvesem hangját, ahogy kacag, érzem a tisztás tágasságát, ahogy hangja a fák felé elszalad. Hallom a madarak röptében a kiáltást, hallom, ahogy mindez körülöttem létezik, él és körülölel. Ezt biztosan felismerném a Láda hangján is. Csak össze kell hasonlítani az élményt a másolattal. De hogyan kezdjem el? A legjobb az lenne, ha itt mindjárt történne körülöttem valami, és annak hangját azonnal meghallgatnám Ládámon is. Jaj, de baj van! Akkor melyiket hallgassam? Hiszen egyszerre szól majd mind a kettő. Ez nem jó. Szét kell őket választani. Az egyik helyen legyen a valóságos hangkeltés, a másik helyen legyen a másolt hangkeltés. Ez már jobb… Csak nem tudok egyszerre két helyen lenni. Talán nem is kell. Egy kicsit kint leszek a valóságban, majd besétálok a képzelt valóságba. Ha nincs különbség, ha úgy érzem magam, mintha kint lennék, akkor minden rendben van… azaz, hogy nincs. Hiszen a láda mégis csak a Ládából szól, a valóság meg mindenhonnan. Akkor most mi legyen?

 

Jaj, minek botlottam bele ebbe a Ládába! Eddig milyen boldog voltam, nem volt problémám az életben. Erre most itt ez az egész. És nem hagy nyugton. Tudom, hogy a kulcs a HANG, mert a Láda hangot ad, de azt sem tudom, mi az a hang. A hang eddig csak volt, hallottam, és ez így volt rendjén. Nálunk mindenki hall, így születtünk. Ez viszont valami más. Mostantól tudom, hogy hallok, hogy hallgatni kell. Világos, hogy a Láda nem szólhat természetül, bármilyen jó is. Akkor most mi legyen a jó?

 

Étlen, szomjan, napokon át folyt a nagy kísérlet, amíg hősünk rájött, hogy milyen az őt körülvevő hangburok, hol vannak a határai, meddig az övé a természet szép szelete. Rájött, hogy a balra, a jobbra, a fent, a lent mind irányok, másként szól a közel és a távol, rájött, hogy a kacagás és a csobogás egyszerre, de mégis máshonnan szól, és mindkettő jól elválasztható egymástól, és ezért mindkettőre egyaránt tud figyelni. És ő választja ki, melyikre akar figyelni. Rájött, hogy akkor is pontosan tudja, honnan jön a hang, ha a szemét becsukja, és felfedezte, hogy a füle milyen finom szerkezet. Lassan megtanulta, mire is kell figyelnie. Nagyon elégedettnek és nagyon elcsigázottnak érezte magát.

 

Legfőbb felfedezése az volt, hogy a valóság és a Láda mégis csak valami más. Furcsa, de ez a másság segített felfedezni a valóságot. A képzelt valóság meg sem közelítette az igazit. Nem ölelte körül, nem volt fent és lent és hátra, csak elöl, meg balra meg jobbra. De azért mintha mégis ott lett volna valami a kintből. Ha nagyon akarta, maga elé tudta képzelni a kacagást és a csobogást, mert önmagában mindegyik olyan volt, mint kint. Csak együtt volt más. És ami bent hiányzott, azt kint egyből felfedezte, és így tanulta meg, hogy van.

 

Azután már nem elégedett meg ennyivel. Elkezdte szervezni a kintet, mert olyan hangokat keresett, amik megismételhetők. Szólt Zenésznek, hogy segítsen, mert kint és bent ugyanazt akarja hallani. S mert Zenész nem mindig ért rá, kitalálta a Felvételt. Nem igazán értette ugyan a dolgot, mert a drót csinálta valahogy. Neki csak rá kellett gondolnia. Emlékezett a hangra, ami a kint, és az megszólalt bent. Sőt, ha akarta még játszani is tudott vele, változtatni tudott a benten. Csak egy kicsit módosítania kellett a kint emlékét, és a bent kezdett még jobban hasonlítani a kintre. Izgalmas játék volt, teljesen belemelegedett.

 

Egy napon a tanulékony Zenész hozott egy felvételt… Vagy valami olyat, a Zenész szerint.

Honnan szedte? Kacagás volt meg csobogás, de egészen más. Akkor most melyik az igaz? Vagy a Láda mégis csak rossz? De nem, mert az ő kacagása és csobogása szinte olyan, mint az igazi. Ő csak tudja, hisz’ hallotta. É mi van, ha a Zenész éppen részeg volt? Na ugye! De a Zenész kikérte magának. Ő igenis ilyennek hallotta! 

– Jó, jó Zenész, de mi van, ha éppen kicsit fáradt voltál, és a te valóságodat nem tudtad jól megfigyelni?

De Zenész akkor már nagyon dühös volt, hogy mit képzel, mit vág fel a Ládájával, ne higgye, hogy az olyan nagy dolog, mert ugye ő fontos személy, és más is hívja őt segíteni, ne gondolja, és hogy nem is a valóságról beszélt, hanem egy ládán hallotta a kacagást meg a csobogást... EGY MÁSIK LÁDA! Meg kell őrülni…, ez nem lehet…! És mi van, ha az a láda nem is olyan jó? Akkor mit hallott? Hogyan bízhat meg a béna Zenész egy ládában a saját tapasztalata helyett? Meg sem próbálta ellenőrizni azt a ládát az ottani valósággal. Hogy tehetett ilyet? Elhitte a kacagást és a csobogást, mert az itteni Ládán az itteni kacagást és csobogást jónak hallotta.

 

De attól a másik láda még lehet rossz! És akkor, amit Zenész hozott, az hazugság, amiről már soha nem lehet megtudni, hogy milyen volt, mint valóság. És akkor hiábavaló volt minden, amit eddig a valóságért tettem, mert mostantól bárki idehozhatja a hazugságot, és akkor egyszer csak valaki másnak a hazugság lesz az igazság. És mi van, ha még több másik láda is van, és másik zenész, és másik hazugság, ami az új igazság… És majd valaki mondani is fogja a hazugságra, hogy igazság, és akkor a jó ládát ezentúl rossznak fogják hinni, az én Ládámat is rossznak fogják hinni, mert senki sem tudja ettől kezdve, hogy mi a valóság. Pedig az én Ládám JÓ…! És mindez a Felvétel miatt van! Nem kellett volna kitalálni. Persze…, az a másik láda…, akár az is lehet jó. Ha van!? Végül is nem mindegy?

 

Ragaszkodnom kell a valósághoz! Ha a Zenész az eredetit, a Felvételt hozná el máshonnan, valaki más valóságát, akkor nem lenne hazugság. És én élvezhetnék egy másik valóságot. Kitágulna a világ.

 

A Felvételt kell eltanulni. Ez az! Nem jó! Máris nem jó. Ha én meg tanultam bent kintet csinálni, akkor ezt más is megtanulhatta. És akkor a módosult kintet fogják eltanulni. És az megint csak hazugság. Jaj, hol itt az igazság!

 

Bízhatok-e abban, aki a Felvételt csinálja. Ha ő a valóság emlékét adja át, ha mindent megtesz azért, hogy a valóság emlékét adja át, akkor talán. De ahhoz tudnom kéne, hogy ő mit hogyan tett. Biztos, hogy ő ugyanúgy hallotta volna az én kacagásom és csobogásom, mint én?

Óriási! Ezt ki lehet próbálni. Csak használnia kell az én ládámat, nekem pedig meg kell hallgatnom, hogy az én Felvételem mellett hogyan szól az övé. Egyformán kellene, hogy szóljon.

 

Bár Zenész húzódozott, végül mégiscsak összehozta a két Felvételcsinálót, és kiderült, hogy a két láda nem egyforma, és hogy sajnos a két Felvétel sem egyforma teljesen. Hasonlít, hasonlít, de nem ugyanaz. Vagyis minden Felvételkészítő más. De rájöttek, hogy a dolog tanulható, és egyre hasonlóbb felvételek készültek, úgyhogy végül már csak Zenészt kellett megtanítani arra, hogyan tanulja el egyiküktől a felvételt, hogy az a másik ládáján is jól szóljon. Hősünk azonban titokban arra gondolt (nehogy a többiek Felvételnek tekintsék), hogy az általa csinált valóság azért mégis csak jobb.

 

Egy napon Zenész azzal állt elő, hogy hozott egy Felvételt. És már mutatta is.

– Juj, ez meg mi? Zenész, hol hallottad ezt?

– Papuskám, ez a nagy újítás! Ezt ÁLMODTAM.

– Miiiiii? Ládák Ura! Inkább tán RÉM álmodtad. Milyen ez a kacagás? Mintha egy helyről nyolcan kacagnának. És ez a csobogás. Pattog balról jobbra. Hol hallottál te ilyet valaha? Nyolc embert egy helyen. És milyen patak az, ami itt is fut kicsit, meg ott is? Ember, ez mire jó? Ez hazugság! Hát nem érted? Ezért küzdöttem eddig, erre tanítottalak?

– Nyugi papuskám, most nem húzol fel. Ez óriási, boldog vagyok, és te nem érted. Mostantól olyat csinálok, amilyet akarok, minden álmom valóra válik, olyan hangokat csinálok, amiket még senki sem hallott, én teremtem őket. A másik ládán már hallották, teljesen be voltak gerjedve tőle, könyörögtek, hogy holnapra vigyek újat. Érted? Ez kell nekik! Kellek nekik! Itt az új világ!

 

És Zenész elkezdte gyártani az új hangokat. Csak az volt a baj, hogy ha nem vitt mindig valami újat, a közönség nem volt elég lelkes. Hát dolgozott, hajszolta magát, lefogyott, egészen megváltozott. Teljesen elfelejtette, hogy körülötte való világ van, hogy megnyugvást, életerőt, és teljességet abból meríthetne. Akik hallgatták, követeltek is tőle. Azt kellett csinálnia, amit a tömeg elvárt, ha fontos akart maradni. Mindent túlzásba kellett vinnie. A gyors nagyon gyors, a hangos nagyon hangos lett. Az egyformából monoton, a változatosból összevissza, az érdekesen színezettből végletekig eltorzult valami alakult ki. Azután kifulladt, nem bírta tovább. A teremtésben úgy látszik nehéz állni a versenyt.

 

Félig kábán mászkált, és elvetődött hősünkhöz, aki csak nézte, nézte…, azután megmutatott neki egy Felvételt. Azután még egyet, majd megint egyet. Zenész ott ragadt. Amikor álmodott, a Láda riasztó hangokat adott ki magából, hősünk onnan tudta, mit is művelt Zenész, amíg  távol volt. Idővel Zenész felépült, jól aludt, beszédes kedve is megjött.

– Szerencsés vagy Zenész, időben abbahagytad. Remélem, belátod, hogy az egyszerű valóság sokkal változatosabb, gazdagabb, mint bármilyen képzelet.

– Papuskám, papuskám! Szükség van a képzeletre, ha nem elégít ki, ami van. És megéreztem a teremtést, csak…, azt hiszem túl gyors volt. Itt nálad jó. Itt valóság van. Érzem, hogy kell a valóság. De a tudás lett, és hangokat teremtett, mert szükség volt rá. Lehet, hogy nem minden hangot kell megtartani. El nem lehet törölni őket, mert már vannak. Minden hangot, minden Felvételt a maga helyén kell hagyni. Szükség van a valóságra is és a képzeletre is. Mindenki annyit vegyen magába a képzeletből, amennyit a saját valósága elvisel, és akkor élni fogunk.

 

( tárulj fel ükanyáink nagy ládája! Megérkeztünk. Vegyük elő szépen sorban a gonddal válogatott hangtechnikai ékszereinket a megfelelő kapcsolásban, hogy most az út végén is biztonsággal kapaszkodhassanak egymásba és fűtsenek békében üzemi hőmérsékleten. És indítsuk el utunk mindent tudó fekete dobozát, a Rögzítőt, hogy meghallgathassuk azokat a Felvételeket, amikről az Út során kiderült, hogy lehet velük egy hangláncot tesztelni. És azokat, amikre nagy szüksége van modern, rohanó és túlszervezett életünknek, de teljességgel alkalmatlanok arra, hogy bármit is megtudjunk velük ártatlan és békésen fűtő berendezéseink titkáról, a Hangról, amitől már soha nem tudunk elszabadulni.

Ha tehetjük, ne feledjünk elmenni meghallgatni a Valóságot, a Kintet, mert a Bent csalóka lehet. A felvétel fontos híreket hoz, kitágítja a világot, de torzít. A legjobb esetben is torzít. Nagyon finoman, nagyon trükkösen, de torzít. És a Láda is torzít. Itt jön az „az ősrégi talány”, hogy mi a kapcsolat a Drót vége és a Láda hangja között. Az viszont már egy másik történet.)

 

De mi lett a tömeggel?

 

IDE kattintva olvashattjátok a MÁSODIK részt...

 

Írta: Kishonti István

 

Kishonti István a Wikipédián

Hozzászólások

Bejelentkezés

Belépve marad?

Bejelentkezés

Partnerek